Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Új novella

 

Első fejezet



Nem tudom, miért kapcsoltam át a zenére, amit már oly rég hallgattam. Nem tudom, miért volt olyan kellemes, homályos érzés a keserű múlt. Ahogy a pengető eléri a gitár húrjait, a dob szinte beszakad, az angol ”loose” szó ott remeg a levegőben, az tekintet fölényes, az ítélet igazságtalan, a hang nem hordoz semmit, és az érzés mégis kellemes.


Sokszor eszembe jutott ez a pár sor. Nincs benne semmi különös, tudtam mindig, de ahogy elolvasom újra, úgy tűnik, mintha előre tudtam volna, mi fog történni a jövőben.
Persze nem így volt, ez csak egy érzésfoszlány leírva, egyetlen őszi szüneti nap parányi töredéke, csak emlékezés, visszavágyódás a múltba, de mivel a következő nap megváltozott az egész életem, úgy tűnt, egy pillanatig láttam a jövőt.


Ugyanúgy feküdtem le aznap este, mint máskor, félálomban kicsit átkozódtam magamban, hogy a szemembe lóg a hajam, a párnát a fejem alá tettem, hogy el tudjak aludni, becsuktam a szemem, forgolódtam néhány percig, majd elaludtam.
Hogy pontosan mi történt azon az éjjelen, sosem fogom megtudni. De ahogy másnap reggel felkeltem, kinéztem a szobám ablakán, minden más volt. Az ég színes volt, a felhők lilás köntösben pompáztak, angyali alakok mozogtak mindenfelé, a reggeli frissesség áthatott mindent, elfeledkeztem minden másról, vagy ki tudja, talán semmire se gondoltam, csak lekönyököltem a korlátra, és elkezdtem az eget nézni.
A szobámból macskanyávogásra emlékeztető hangot hallottam, biztosan sms-em jött, annak van ilyen hangja, de nem tudtam odafigyelni, csak perceken át az eget, a láthatárt fürkésztem, öntudatlanul gyönyörködtem a szépségben.
Nem tudom, mennyi idő telt el, mi történt, ki voltam igazából. Valójában nagyon kevés dologra emlékszem, ami azelőtt történt.

Első rész



Amint később megtudtam, nemcsak nekem volt ilyen érzésem azon az estén. Nem kell valami világmegváltó csodára gondolni, a kegyetlen emberek nem kezdtek el érezni, a gazdagok nem adták vagyonukat a szegényeknek, az emberi önzés, a bonyolult összevisszaság nem vált egyszerű önzetlenséggé, nem, semmi ilyesmi nem történt.
Viszont a város másik oldalán egy magas, keskeny arcélű férfi, akin még ilyen késő este is a földig érő, holtfekete kabátja volt, aki a halott felesége fényképét nézte, ezt a sort írta a naplójába:
    „Tudom, hogy nem érinthetlek, szememmel csak a homályon át vehetem ki vonásaid, mégis érzem, hogy itt vagy, hogy itt leszel hamarosan”
    A férfi valószínűleg sokszor írt hasonló dolgokat, de mindig, amikor új lapot kezdett, kitépte az utolsót, nehogy egyszer leírja szerelmét vagy szenvedését.
    Egy pillanatra megállt a keze a levegőben, talán visszagondolt a régmúltba, de nem kapott sok időt, a telefon rezgése véget vetett az álmoknak.
    Egy üzenetet kapott. „Draskóczy Dániel szülei végleges kómában. Rókus, Árvíz utca 6”

Második fejezet



Sokáig nézhettem a Napba, mert a tárgyak homályosan néztek vissza rám. Felkaptam a mobilt, vártam az sms-t a barátnőmtől, de csak a sokszor olvasott üzenet volt: „Önnek egy nem fogadott hívása volt a 06306891254-es számról T-mobile”
Nem, nem ismerem a számot. Megvontam a vállam, és felhívtam. Középkorú férfihang szólt bele:
-Draskóczy Dániellel beszélek?
-Igen, én vagyok –válaszoltam.
-Itt vagyok a házuk előtt, sürgősen beszélnem kell magával, jöjjön le kérem!

Nem sokat gondolkoztam, lementem, ajtót nyitottam. Nagyon régimódi férfi állt velem szemben, mintha a XIX. századból lépett volna ki fekete öltönyével, kabátjával, arany óraláncával és sima tekintetével.
Ahogy kinyitotta a száját, úgy gondoltam, a mondanivalója is legalább egy század távlatából ér majd el hozzám, talán elbeszélgetünk, de az első hang rögtön eltüntette az összes gondolatomat.
-Őszinte részvétemet szeretném kifejezni, és ezzel együtt tájékoztatni szeretném... –nem vártam meg, mit fog mondani, hátraléptem, belebuktam a lépcsőbe, meglöktem az ajtót, ami lelassult, meg sem vártam, mi lesz, bukdácsoltam felfelé, majd meghallottam a tompa csattanást, visszanéztem, a homályos üvegen át pedig észrevettem az egy helyben álló fekete ruhás férfit, aki már hajnal óta várhatott rám.
    Szinte beestem a lakás ajtaján, kezem a falba fúródott, majd újra, újra, de fájdalmat nem éreztem, akkor hagytam csak abba, mikor láttam, véresek a bütykeim. Halál...
    Öntudatlanul törölgettem a vért, és eszembe jutott, miről is szól. Születés, pár év, majd halál. Csak az élet rendje. Majd eszembe jutott a sok írás. A novellák Róla, a Halálról, hogy akik sírnak, magukért sírnak, aki eltávozott, jobb világban van már, vagy ha eltűnik minden, neki úgysincs baja, mindig csak magunkért sírunk.
    Könnyes szemmel néztem magam elé, a vér lecsöpögött a kezemről, a hihetetlen ürességet az értelmetlenség érzése hatotta át, majd kívülről láttam a saját közömbös tekintetem és a véres kézfejem.
Lassan, érzések nélkül sétáltam ki az erkélyre, és néztem le a harmadik emeletről. Sokszor, gyors egymásutánban ismétlődött meg a képzelt valóság, ahogy a testem úgy egy méter magasból földet ér, de nem éreztem, nem értettem semmit.
    „Körötte csend, amerre ment, és néma tartomány...”
    A barátnőm jutott eszembe, és tudtam, nem ugorhatok.

Második rész



    A fekete ruhás férfi tudta, a fiú is csak egy volt a sok közül, mégis a torkában érezte a fojtogató érzést, amit már oly rég elfeledett. Nem tudta, honnan olyan ismerős az arc, és fogalma sem volt, hibázott-e, mindössze bűntudatot érzett, ami évtizedek mélyéről tört fel lelke mélyéről.
    -Mondanom kellett volna neki... –mondta ki hangosan, és elővette a telefont, ami sehogy sem illett a fekete, régi öltönyhöz, beütötte a számot, de mielőtt a másik készülék kicsöngött volna, lerakta.
    Nem határozatlanság volt ez, inkább félelem. Félelem a változástól. A megmerevedett boldogtalanság az öregek szemében, és az elveszettség érzése. „Mondanom kellett volna... ...hisz nem halottak” –gondolta keserűen, de tudta, nem fogja megtenni.
    Lassan, érzések nélkül sétált haza, és valami vibrálást érzett a levegőben, ami valójában belőle akart kitörni.
    Mikor hazaért, újra belegondolt, mit is tett. Igen, körülbelül száz százalék, hogy sosem kelnek fel. És most biztosan sír a fiú is, ahogy mindannyian, siratja a szüleit, ahogy tesszük mindannyian.
    Lenne értelme felhívni? Reményt adnék neki. Mulandó reményt, miután minden rosszabb lenne...
    Üresnek érezte magát egész este, és csak mikor lekapcsolta a lámpát az egyszobás lakásban, jött rá, hogy az élet is csak ennyi. Mulandó remény. Ránézett a telefon számlapjára, de nem hívta fel a bizonyára síró srácot.

Harmadik fejezet



    Mikor felébredtem másnap reggel, alig hittem el, hogy megtörtént. Meghaltak a szüleim és a testvérem. Életemben először előző este megnéztem a híreket, és láttam, mi történt.
Frontálisan ütköztek, nem az ő hibájuk volt. Néha apa mesélt ilyenekről, ilyenekkel próbálta megcáfolni, hogy létezik az isteni igazság, de mindig leintettem, ezek olyan dolgok voltak, amik csak másokkal történnek.
Másokkal...
Könnyes lett a szemem, és meg sem próbáltam elfojtani a sírást. Megnéztem a telefonom, egy aggódó sms-t kaptam a barátnőmtől. Elkomorodtam, ahogy eszembe jutott a gyönyörű arca.
Ha tudom, nem kezdek bele. Így semmit nem tudok majd adni neki. Eszembe jutott, mit mondott még régen: „Csak egy fiút akartam, aki szeret, és aki hagyja, hogy szeressem...” Tudtam, hogy vége, és én leszek az, akinek véget kell vetni az egésznek. Mert szeretjük egymást, és Neki boldognak kell lennie. Elmondhatnám, milyen érzés, mi a boldogtalanság, és Ő tudná, egyek vagyunk, leszállna velem a mélybe, de nem fogom engedni neki.
Olyan leszek, mint a legkeményebb diktátorok, kik emberek ezreit ölik meg, hogy milliók élhessenek. Véget kell vetnem a kapcsolatnak, igen, az egész Világ, még a lelkem egy része is ellenem fog fordulni, de nincs más út.
Kikapcsoltam a telefonom, és próbáltam, gyakoroltam, milyen keménynek lenni, milyen megsebezni azt, akit szeretünk, az ő érdekében.
Beálltam a tükör elé, kinyitottam a szám, és ahogy az arcomra néztem, a barátnőm kedves vonásait vettem észre magamon, és elsírtam magam.
Labilis állapotban vagyok, amit érzek, nem a valóság, amit látok, nem a valóság, a szellemek, akiket hallok, nem igazaik, a gyilkolás bűn, a düh a hét főbűn egyike, és semmit nem oldanak meg… -keresztülvágtak a hirtelen gondolatok minden mást, de már éreztem, távol vagyok attól, amilyen azelőtt voltam, távol voltam magamtól. És éreztem azt is, hogyha nem folynék bele a gyűlöletbe, nem süllyednék a Pokol legmélyére, sosem szerettem volna őket.
Felmerült bennem, hogy már nem teszek semmi jót, örömmel vicsorogva megbántok mindenkit, akit tudok, megölöm a hosszú, fekete kabátos férfit, vagy a legelső járókelőt, de ahogy belenéztem a tükörbe, és karikás, kiábrándult, fáradt szemeimet néztem, tudtam, másfelé visz az út.
Tervezni kezdtem, hogy szeghetném meg régi ígéretem, mi így szólt: ”Örökké”.

Harmadik rész



    A magas férfi fáradtan ébredt fel másnap, előző nap késő estig gondolkozott, és csak a fiú járt a fejében. Vagyis nem a fiú, csak a szeme. A szeme érzelmes volt, de nem gyűlölt.
    Alakja, arca, vonásai egyáltalán nem, de a szeme, a szeme a halott feleségére emlékeztette. Az első sms-re, amit a munkahelyről kapott, gyorsan válaszolt, ma nem tud dolgozni.
    Valóban nem tudott, a fiú szüleire tudott csak gondolni, akiket tegnap este „meglátogatott” a kórházban. Túl jól ismerte már a halált, de a kómában fekvők mások voltak, mint a halottak, és mások, mint akiknek még van reményük az életre.
    Körbe-körbe járt gondolatban a férfi a halál, a fiú szülei, és a halott felesége körül. Tudta, nem juthat előrébb, nem lesz jobb, nincs értelme, de mégis újra és újra végiggondolta, mi történt.
    Estig sem jutott semmire, annyi változott csak meg, hogy fáradtabb, éhesebb és évekkel öregebb lett.
    Nem merte felhívni a fiút, és nem merte kivenni a revolvert az asztala fiókjából.
    Nem akart lefeküdni, sétálni indult az éjszakában, de hideg, és a régi emlékek nagyon hamar hazaüldözték.

Negyedik fejezet



    Reggel a mobilom keltett, és eszembe jutott, hétfő van, iskola. Fél órám volt, hogy találkozzam az iskola előtt a barátnőmmel, háromnegyed az iskola kezdéséig.
    Az óra még mindig csörgött. Vártam, hogy anyáék rám szóljanak, pedig ilyenkor mindig aludtak. Most már mélyebb álomban vannak.
    Kinyitottam a késem, és mélyen belevágtam a kezembe.
Amikor felhasította a bőröm, a porcok ordítottak helyettem, a fájdalom szétterjedt a testemen, de csak pszichológiai tünetek, betegségek nevei jutottak eszembe. Rossz lappal kezd­tem. Leírtam már magamban a fájdalmat, a rossz, sőt, a komoly rossz érzések nagy részét is.
    És akkor ott álltam, minden gonddal a semmi közepén. Nem mehettem elég mélyre, esélyem sem volt, hogy kedvesen, túlélt öngyilkossági kísérlettel végződjön a harc, és esélyem sem volt elfelejteni a szüleimet és a testvéremet.
    Egy kezembe akadó zsebkendővel letörölgettem a vért, és újra az órámra néztem. 10 percem maradt, hogy beérjek az első órára, a barátnőm már vár rám, és fél, hogy elveszít.     Beütöm a Pin kódot a mobilba, és kapok még két sms-t. Az első Tőle jött, azt írja, válaszoljak neki, nem tudja, mi van velem, és nagyon szereti az ő Szerelmét.
    A másodikban azt írja, válaszolnom kéne, beszélgessünk, menjek az internetre gyorsan, nagyon aggódik.
    Elolvasom, épphogy eszembe jut, milyen távol vagyok már az egésztől, kapok egy újat. Elolvasom: „Beteg vagy? Történt valami? Szeretlek nagyon! Írj!”
    Egy könnycsepp gördült le az arcomon, ahogy benyomtam a gombot, ami minden sms-t kitöröl. Ökölbe szorult a kezem, gyorsan öltözni kezdek, majd eszembe jutott az előző este.
Az Ő érdekében...
    Mindig utáltam azokat, akik a társadalmat akarják megmenteni, mikor a családjuk éhezik, kik feláldozzák szeretteiket az eszmékért.... Hihetetlenül távoli volt a mondat. Még akkor gondoltam ilyeneket, mikor a szüleim éltek. Mikor volt erőm ismeretleneket utálni anélkül, hogy gondolkoztam volna, és törődtem volna azokkal, akikkel érdemes.
    Többé nem fogok utálni senkit, éreztem, ahogy a kiábrándult, könnyektől fehérre mosott arcomat néztem.
    Harcolni akartam, tervezni, írni, gondolkodni, hogyan tudnám a legkevesebb fájdalommal elintézni az elválást a barátnőmtől, de a testrészeim nem követték az agyam parancsait, az érzékeim nem viselték a süvítő hideget, a gyűlöletem pedig magam ellen irányított.
    Menekültem, nem volt erőm harcolni, semmihez nem volt erőm.
    Álmatlanul próbáltam elaludni, betegnek éreztem magam, a lábaim remegtek, a hideg rázott, és féltem, hogy valaki rámtalál.

Negyedik rész



A fekete ruhás férfi nagyon régen nem ébredt már boldogan, és nagyon rég ébred már úgy, hogy érzett valamit. Ez a nap más volt. A város, mit minden nap megnézett, idegen volt, és ahogy nézte az eget, szorította ablakpárkány szélét, korlátját, azt érezte, van esély, talán most van esély.
Nem mert tovább érezni, gondolkodni. Nem tudta, mire lehet esély... A felesége szavai mindig homályosak fognak maradni, a város lassan a megszokott lesz, az érzelmes szemű fiú hamarosan átlátja, nincs értelme a sötétben maradni, és visszatér a világosságnak csúfolt mindennapi életbe...
Rögtön utána, hogy ezt átgondolta, felvette a kalapját, és útnak indult.
Az utcák nem viszonozták a pillantását, a fák porosak, szennyezettek voltak, csak az emberek maradtak ugyanolyanok.
Lesütötték a szemüket, meggyorsították a lépteiket, vagy kiabálással akarták elijeszteni a halált jelző hosszú, fekete kabátot.
Hosszú utak, félelmes tekintetek, rémült arcok, kosz, por és szemét után leszállt az éj.
Ahogy sötét lett, és a hosszú kabátos férfi beleolvadt a másik világba, megírta az sms-t, felmondott az állásából.
Már nem lesz megállás, érezte.
A halált nappal félik az emberek, éjjel elé mennek, hátha segít rajtuk. Ezen az estén sem volt másképp, a legelső banda főnöke ráordított a férfire, aki csak bágyadtan nézte őket, majd egy ütés, néhány rúgás, az érzés, hogy ennek az éjszakának sosem lesz már vége, az erős fizikai fájdalom, majd eszméletvesztés.

Ötödik fejezet



Újra bekapcsoltam a mobilom, eltelt egy nap. Kaptam öt-hat sms-t, csak a barátnőmtől, se a rokonok, sem az ismerősök nem írtak. Persze honnan tudtak volna a balesetről?
Újra és újra elolvastam őket, volt köztük szerelmes, sértődött, haragos és közhelyes levél is. Néhány percig csak ezeken gondolkoztam, majd az összeset kitöröltem, elkezdtem írni Neki egyet, de aztán rájöttem, nem szeghetem meg az ígéretemet egy ostoba kis levélkével.
Sőt, semmilyen levéllel sem, szemtől-szembe kell elmondanom Neki.
Mi lenne a legjobb út?
Egy új lány? Vagy elég volt már belőle? A magányt választom? Célom van az életben?
Belenéztem a tükörbe, megláttam kisírt szemeimet, a betegesen gyönge arcomat, majd észrevettem valami újat. A szememben ott volt az őrültek rögeszmés szikrája, egy apró kis fénycsík, mi most megmenthet.
Igen, rögeszme! Kell nekem egy rögeszme... Igen, ami mindig közel állt hozzám, ami mindig vonzott. Emberekkel kell benne foglalkoznom, elveszett emberekkel.
Pár perc telt el, és a terv megérlelődött bennem... Öngyilkosság. Még kapóra is jön a téma. Segíteni akarok az embereken, hogy miért rossz az öngyilkosság, segítek nekik, hogy megmutassam, mennyi öröm van az életben.
Elégedetten mosolyogtam. Először, négy nap óta.
Bementem a fürdőszobába, megmostam az arcom, és hozzáláttam eltűntetni a sírások, alvás nélküli éjszakák nyomait.
Miközben fürödtem, és végignéztem a testemen, a tekintetem a kezeimen lévő vágásokra tévedt, végiggondoltam, milyen módszerekkel tüntethetném el őket, majd rájöttem, ez is a rögeszme része lesz, így akarom megérteni őket.
Végigvettem, mit kell még tennem. Meg kell írnom, és be kell gyakorolnom, amit mondani fogok, ha ez kész, akkor meg kell tanulnom hazudni, és felkészülni, hogy szükség lesz az újdonsült tudományra, mikor a lány szemébe fogok nézni, akit szeretek.
Amit mondok Neki, annak a legkisebb része sem utalhat az ő hibáira, csak általános dolgokra, amit bárkinek mondanék. És benne kell lenni, hogy igazából meg sem szegtem az ígéretem, mert a fiú, aki voltam, mindig szeretni fogja Őt.
Lassan átgondoltam, leírtam, majd elkezdtem megtanulni a hosszú hazugságot, de néhány sor után rájöttem, sosem lennék képes a szemébe mondani ezt a sok szemetet.
De Őérte meg kell tennem!
A számítógépen kerestem Róla egy képet, az arcát életnagyságúra nagyítottam, és elkezdtem nézni az én Kicsimet.
Mielőtt kimondhattam volna az első szót, a könnyeim folytak, a szemét néztem, és bocsánatért könyörögtem, miközben csókolgattam a gyönyörű arcot.
Kerestem egy másik képet, ahol minden sötét, csak az Ő mosolya látszik. Féltem letörölni ezt a mosolyt. Féltem, az egész világ összeomlik, ha Ő nem mosolyog többé.
De Őérte meg kellett tennem...
Befejeztem, amit írtam, majd írtam egy sms-t:
„Várlak holnap az iskola előtt, gyere, amint kész vagy!”

Ötödik rész



A mai reggel más volt a fekete kabátos férfinak, mint az eddigiek, megjött az értelme az előző napi mondatnak, „Talán még van esély.”
Talán van esély, hogy az érzelmes szemű fiú meglátja, amire ő jött rá egykor. Hogy kétféle ember van. Akinek sorsa a halál, és akinek sorsa az élet.
A fiú szemében látta, ők egy helyre tartoznak.
Még többet sétálgatott, mint általában szokott, folyton azon gondolkodva, mit kellene tennie. Néhány gombnyomás, egy sms, és a fiú visszatér az életbe, majd újabb bukás jönne, dühös halál, ridegség, ami sosem enged át a kapun. Vagy folytatódjon minden, legyen szomorú az élete, mi vesztett csatával, a halállal ér véget?
Nem tudott dönteni, nem érzett semmit. Hosszú, fekete öltönye szakadtan lógott a földre magányos székéről.
Az éjszaka sem hozott választ, pedig tudta, fontos döntenie, fontosabb, mint bármi a felesége halála óta.
A munkájából kirúgták, elesége fogytán volt, de ő csak az eget nézte, az Öröklétet keresve.
   

Hatodik fejezet



    Eljött a nagy nap, választanom kell igaz és hazug, élet és halál, boldogság és szenvedés között.
    Készültem a napra, a szöveget szóról szóra tudtam, kialudtam magam, hogy elég erős lehessek.
    Újra kinagyítottam a barátnőm képét, de csak félig tudtam elmondani amit kitaláltam, amikor elértem oda, hogy valójában nincs szó ígéretszegésről, lehajtottam a fejem, és legszívesebben megöltem volna magam.
    De lassú órák alatt eljutottam oda, hogy elmondtam a képnek mindent, és minden lehetséges ellenvetését hidegen elutasítottam férfias, durva, ostoba, megcáfolhatatlan érvekkel.
    Mindennek jól kell mennie, tudtam, minden attól a néhány perctől függ majd. Megfürödtem, megmostam a hajam, többször az arcomba irányítottam a zuhanyt, majd megborotválkoztam, hátrakötöttem a hajam, és lassan, rögeszmésen elmosolyodtam, ahogy ápolt, határozott arcot láttam a tükörben.
    Még másfél óra az indulásig, nem szabad gondolkodnom, nem szabad éreznem... Elővettem egy számítógépes játékot, és lőttem, lőttem, lőttem, másfél órán keresztül.
    Lassan eltelt az idő, és indulnom kellett. Több mint negyed órám van még, nyugodtan, komótosan fogok sétálni –döntöttem el magamban.
    Legszívesebben rohantam volna, de a mondat, hogy Őérte meg kell tennem, elnyomta bennem a cselekvésvágyat, és elképesztően merev, lassú léptekkel közeledtem az iskolához.
    Az utolsó sarkon elfogott az undor magamtól és minden egyes szótól, amit kitaláltam.
    „Minden másodperc lehetőség, hogy mindenen változtassunk...” –gondoltam haloványan, majd a szemeim a betonra meredtek, a szám megmerevedett, az arcom megkövült, minden izmom megfeszült, úgy éreztem, egy pillanat, és eltűnik minden, amikor hirtelen beugrott a mondat: Meg kell tennem...
    A benntartott levegőt kifújtam, előrecsuklottam, leestem a földre, térdeltem néhány másodpercig, majd felegyenesedtem és határozottan, nyugodtan elindultam.
    Befordultam a sarkon, csodálkoztam, milyen egyszerűen győzik le az ösztönök az érzéseket, mereven az iskola elé néztem, a barátnőm még nem volt ott.
    Lassan odasétáltam, vártam, hogy zöldre váltson a lámpa, és egyszercsak megláttam Őt.
    Egymásra néztünk, és régóta először újra éreztem a kötél erejét, ami összefog minket, ahonnan nincs menekvés. A szerelem kötele volt.
    Lassan közeledtünk egymáshoz, a kezemet az oldalamhoz szorítottam, nehogy megöleljem Őt, majd néhány lépésre megálltam tőle.
    Nem tudta mire vélni a dolgot, még egyet-kettőt lépett felém, aztán megállt.
    -Egy nagyon fontos dologról... –kezdtem, de elcsuklott a hangom. Mindenem arra vágyott, hogy még egyszer a karjaim közt érezhessem Őt, de tudtam, nincs már hely egyetlen vágyamnak sem.
    -Arról szeretnék beszélni Veled, hogy találtam egy célt az életemben, és úgy érzem, erre kell fordítanom az életemet –mondtam határozott hangon, és azt vártam, ő nevetni fog, és mosolyogva átölel, annyira abszurd volt a mondat.
    -Mi? –kérdezett vissza értetlenül, kicsit haragosan.
    -Rájöttem, hogy segítenem kell az embereknek. És csak úgy tudok segíteni, ha egyedül vagyok, ha nem kötődök senkihez. Megértesz?
    -Miről beszélsz?
    A hangban volt valami, ami arra utalt, ez csak egy álom, semmi több, és igen, mindössze egy múló álom, egy ócska vicc volt, egy ostoba szerep, de nekem el kellett játszanom, mert sajnos most az egyszerű játék egy ember életébe kerülhet.
    -Remélem, megérted, hogy most el kell mennem, mindig bennem volt ez, és csak örülni tudok, hogy így megszépítetted az életemet!
    Az arca elváltozott, haragos, undorodó, majd félelemmel teli lett. Láttam rajta, nem tudja, mit kellene mondania, majd hirtelen megszűnt a mozgás, az arc sima lett és gyönyörű. Igen, hirtelen eltűnt minden álarc.
    -Miért mondod ezt? –kérdezte ártatlanul, és egy könnycsepp, egy gyönyörű könnycsepp legördült az arcán.
    -Sajnálom, hogy elszomorítalak, de hidd el, jobb lesz mindkettőnknek. Nekem is öt napba telt, míg eljutottam idáig...
    -Mi lenne jobb? –kérdezte az igazság erejével a hangjában, egy pillanatra elakadt a lélegzetem, de már rég túlmentem a határon, ahonnan vissza lehetett volna fordulni.
    -Talán úgy tűnik, megszegtem az ígéretem, de nem, a fiú, aki megígérte, hogy szeretni fog, mindig ott lesz, de sajnos én már nem az a fiú vagyok, megváltoztam, tovább kell mennem...
    Ez már ostobább és férfiasabb volt mindennél, erre már nem volt válasz, csak könnyek, és két szép szem, mik elképesztően csalódottan néztek rám.
    -Szeretlek, ezt soha ne feledd –mondtam, megpusziltam a homlokát, hátat fordítottam, és elindultam.
    Hányingerem támadt a viselkedésemtől, de meg kellett tennem... Ahogy néhány lépést tettem, elkezdtek folyni a könnyeim, éreztem, ha utánam jön, vége a tervnek, nem bírom ki, hogy ne öleljem meg Őt. Előrenéztem, a lámpa kisegített. Villogott a zöld, és éppen átfutottam, majd el, el, el...
    Nem éreztem sem azt, amire néha vágytam, a szabadság nem borult rám hirtelen, nem éreztem azt sem, hogy már semminek sincs értelme, semmit nem éreztem, csak határtalan szomorúságot.
    Éreztem, hogy minden, amit teszek, búcsúzás. Búcsú a családtól, a barátságtól, a szerelemtől, és ha elég erős leszek, búcsú az élettől.
És a búcsúzás sosem vidám. A búcsú mindig, mindenhol szomorú.
    Lassan eljött az este, és elindultam a városba. Amíg a Nap sütött, úgy éreztem, méltatlan vagyok, hogy érezzem a fényt, és ha kisétálnék a házból, minden elsötétedne, rám borulna az ég.
    De akkor csak sétáltam, és ahogy lépkedtem a kihalt utcákon, úgy éreztem, már meghaltam. Senki nem nézett a láthatatlan árnyra, aki lettem, és mivel senkim nem maradt, úgy döntöttem, véget vetek a búcsúzásnak, véget vetek az életnek. Egy nap haladékot hagytam magamnak, amíg eldöntöm, hogyan halok majd meg, és előkészítek mindent. És akkor egy rövid pillanatra kívülről láttam magam, a serdülő fiút, és még egyszer, utoljára eszembe jutott a barátnőm. Éreztem, meg fog érteni.

Hatodik rész



Az utcán még mindig a fekete ruhás férfi volt, kitől mindenki tart, kit mindenki kerül, mintha a halál szolgája lenne, de a régimódi kalap alatt a szemei teljes megrendülést takartak.
    Teljesen eltávolodott az élettől, de nem készült a halálra, pusztán a fiút kereste. Az előző éjszakai sétáján nagyon keményen megverték, és lassan kezdte megérteni, miért. Az életért. Ő a halál, ők az élet.
Nappal és éjszaka is a város utcáit rótta, csakhogy megtalálja a fiút, de hívni nem hívta fel, sms-t nem írt neki. Mintha beletörődött volna, nem találhatja meg, de hogyha abbahagyja a keresést, rögtön értelmetlenné válna az élete.
Néha azon kapta magát, egy kirakatüvegben nézi az arcát, és a fiút keresi benne, mintha neki is lenne esélye, hogy a szeme érzelmes, de ne gyűlölettel teli legyen.
Lassan megtalálta a válaszokat a sok éve feltett kérdésekre, és kezdte azt érezni, megtalálta az élet ritmusát, megtalálta az élete értelmét. Elhatározta, amint találkozik a fiúval, eldobja a hosszú, fekete öltönyt. Egyszerre félt és örült neki, hogy ez valószínűleg sosem következik majd be.
Lassan teltek a másodpercek, miközben ő sétált, az unalom, a cselekvés, a szeretet hiánya nem érintette meg, és ő csak élt, csak élt egyedül, és úgy érezte, örökkévalóság a nap, amit leélhet. Amit leélhet boldogság, szomorúság, éhség és nélkülözés, élet és halál között.

Hetedik fejezet



    Bágyadtan riadtam fel, a Nap betűzött az ablakon, és nem tudtam másra gondolni, folyton csak magamat láttam, bágyadt arccal, összegömbölyödve, kővé válva a fény erejétől. Percek teltek el, mire rájöttem, tudok mozogni, és élek, mondhatni, minden rendben...
    A tükörhöz mentem, és undorodva néztem a csúnya arcot. Ki vagy te? Ki vagy te? –kérdeztem hangosan, de válasz nem volt, csak vakító napfény.
Lehajtottam a fejem, és minden elhatározás ellenére sírva fakadtam. Lassan, kényelmesen, egyedül elsirattam az életemet.  Mikor végeztem, már tudtam, hogy lesz erőm véget vetni a komédiának.
Eltűnni, eltüntetni a holttestet – ez volt az egyetlen gondolatom órákon keresztül, mire rájöttem, hogyan lesz. Először is mindenképpen el kell kerülni a barátnőmet, mert egyetlen pillantás, egyetlen érintés Tőle, és visszakapnám az életet, egyetlen pillantása hűtlenné tenne a halálhoz. Hűtlenné az enyéimhez.
Külföldre kell menni, de nem egy határátkelőn, hanem átúszni egy folyón, vagy ilyesmi. Szerbia vagy Románia lehetne, de Szerbiát nem ismerem, Romániát mindig a hazámnak éreztem. Ez lesz testem hazája.
Elővettem az egyik régi táskám, és bepakoltam. Három doboz gyógyszer, egy éles kés és pár méter erős kötél. Sosem így képzeltem el –jutott eszembe, mikor kész voltam. A halál mindig magas, fennkölt dolog volt, most pedig előttem van egy régi táskában néhány egyszerű használati tárgy. Mintha egy túrára indulnék. És igen, ugyanúgy kell felvennem a pulóvert, a táska ugyanúgy húzza a vállam, a hajamat becsípi a cipzár, néhány másodperc, míg kiszedem, és öntudatlanul lesétálok a lépcsőkön.
Az ajtó előtt megálltam, és szembenéztem a magas társasházzal. Régóta tudtam, hogy emberi ésszel nem lehet átlátni a végtelent, de arról fogalmam sem volt, hogy ugyanígy nem tudjuk felfogni az ”utolsó” szót sem.
Utoljára látom ezt a házat. Bámultam rá, de nem tudtam megérteni. Búcsú nélkül, sietve szedtem a lábaimat. Csak néhány egyszerű járókelővel találkoztam, amíg kiértem a város szélére, egyikük szemébe sem néztem. Ám mikor az utolsó házakat akartam otthagyni, valami megváltozott, éreztem. Mintha egy pillanatra a sötétség fátyla borult volna a Világra.
Elfordultam, és a hosszú, fekete kabátos férfival néztem szembe. Nem tudom, percek vagy órák teltek el, de nem tudtunk betelni a látvánnyal. Ha meg akarnám magyarázni, az egyén és az érzések mélységéről, majd az őszinteség tiszteletéről kezdenék beszélni, de akkor, ott szó sem volt erről.
Egymás gondolatai voltunk, egymás érzései, példaképei és legnagyobb ellenségei. Nem volt menekvés, mindennél erősebb volt a lánc. Nem tudnám megmondani, milyen színű volt a szeme, hogy állt a haja, mi volt rajta a kabáton kívül, de ha kellene, a legkisebb gondolatát is el tudnám mesélni.
Ma sem tudom, mit mutatott az óra, de nem perceket, nem órákat, napokat álltunk egymással szemben. Akkor értettem meg, hogy nincs visszaút, megpecsételődött a sorsom. Kicsit biccentettem, hátat fordítottam, és elindultam.
Akkor már nem volt terv, nem volt értelem, gondolat, mindössze valamiféle kavargó tisztaság, tánc a pengeélen, az érzés, amire mindig vágytam. A lábaim maguktól vittek, a testem mintha különvált volna tőlem, nem hallottam hangokat, nem éreztem szagokat, a szemeim nyitva voltak, öntudatlanul kerülgettem az akadályokat, és közben valami hihetetlen, véget nem érő tájról álmodtam, hol majd ugyanígy lépkedhetek. A táj neve hűség volt.
Nem tudom, milyen véletlenek játszottak közre, de egyszercsak autók zaját hallottam meg, és mikor az erdőből kinéztem az útra, észrevettem magam mögött a határátkelő épületét.
Az jutott eszembe, hat óra elmúlt. Fogalmam sincs honnan jött, igaz volt-e, és nem tudom, hova siettem akkor, de kicsit meggyorsítottam lépteimet, és elégedetten vettem észre, hogy az érzés elmúlt. Akkor halottnak éreztem magam. Gondolataim voltak, ösztöneim voltak, de az érzéseim kezdtek elpusztulni. Határozottság, erő, határozottság, erő – ezt kántáltam magamban, mintha ettől határozottabb, vagy erősebb lettem volna. És miközben ismételgettem a két szót, az járt a fejemben, hogy milyen nagy erő kell hozzá, hogy az embernek a halál előtti pillanatban ne az jusson eszébe: ”Élni akarok!”.
Sokat sétáltam, próbáltam minél elhagyatottabb vidékre jutni, és végül egy omladozó tanyánál találtam magamra. Az árny, akit öntudatlanul követtem, megállt, nem vitt tovább. Azon gondolkoztam, a kertben megásom a sírom, de egyszercsak azt vettem észre, az egyszobás ház egyetlen bútora, a rozoga ágy alatt hiányzik a linóleum. Arrébbhúztam az ágyat, és rájöttem, hogy a pince lejáratát találtam meg. Sokáig bólogattam, igen, megvolt minden. Lassan lelépkedtem, láttam, körülbelül fél méteres a talajvíz, ez a hely a következő otthonom.
Leültem a legalsó lépcsőre, lábam a vízbe lógattam, és a halálra gondoltam. A sötét pincében, hol társaim a kés, a kötél és a gyógyszerek voltak, megállt az idő. Éreztem, valahol máshol járok. Sajnáltam, hogy olyan keveset szenvedtem, sajnáltam, hogy véget ér az élet, és miközben magamban őrjöngtem, minden egyes pillanatban újjáéledtem, születendő gyerek és öreg féri voltam egyszerre, éltem még, a de a lelkem a halál másik oldaláról nézett engem. Egybefolyt a jövő, hol fehér papírokat láttam nyomtatott betűkkel, a múlt, hol azt láttam, eltörik a kezem, a vér, ahogy lefolyik a lábamon, a sírástól eltorzult hangom, az intés a múltnak, a köszönés a halálnak, a kezem, ahogy lerakom a kést, egy régi rokon temetése, és egy szerelmes mosoly.
Az álom véget ért, most így mondanám, de akkor éreztem, beléptem a saját álmomba, a jelenbe. Sötét, alacsony pince, fél méteres talajvíz, egy kés, egy kötél és néhány doboz gyógyszer. A víz simogatta a kezem, az érzéseim eltompultak, megszólalt egy zeneszám a fejemben, és éreztem, közeledik. Nem féltem tőle. Hisz olyan egyszerű, olyan természetes az alakja. Igen, ott állt előttem, meg is érinthettem volna, de volt valami parancsoló a tekintetében, nem engedte.
Hirtelen köhögésre lettem figyelmes, majd álom és valóság egybeforrt, sietve vettem a levegőt, ziháltam a nyitott csapóajtó előtt. Biztos az oxigénhiány, biztos azért volt...
Sötét volt, minden kiélt, semmi izgalom, és hihetetlen üresség. Lehunytam könnyes szemeim, és megpusziltam a mobiltelefonom képernyőjét. Bye, bye love, bye bye happiness, hello loneliness, I think I’m gonna die.
Sötét volt, csöpögött a víz a nadrágomról, remegtek a tagjaim a hidegtől, a kezem kis vakolatdarabot dörzsölt le, valami ismeretlen érzés futott a tagjaimban, éreztem, hogy itt van. Eljött az én időm.
Gyertek kis ostobák, veletek kezdek. Sorban kinyitottam a három különböző gyógyszeres dobozt, és egyenként lenyeltem a sok pirulát egy kis vízzel.
Igen, mintha csak néhány vitamint nyelnék le, semmi több. A kezembe vettem a kést, végighúztam az ujjam a pengén, és végigfutott rajtam a hideg. A sötét, vizes szobában kővé dermedtem, mert éreztem, nincs már visszaút. Ez az utolsó harc lesz.
A nyakamhoz húztam a kést, kicsit belenyomtam, amikor belémnyilallt az érzés: -Miért?
Nem volt válasz, ahogy sosincs válasz erre a kérdésre. Őértük, csak őértük... –mondtam ki halkan, és benyomtam a kést, de hamar megálltam. Éreztem a meleg folyadékot a kezemre folyni, és eszembe jutott egy régi mondás: Minden másodperc lehetőség, hogy mindenen változtassunk...
-Igen, talán így van –mondtam ki halkan, és tudtam, most eldől, igaz-e, mire feltettem az életem. Tövig nyomtam a kést, és hirtelen egy kép ugrott be az agyamba. Egy öreg férfi volt, kinek sapkájára az volt írva, Bölcs Bohóc, és mintha csak megvágtam volna magam technikaórán, mosolyogva megrázta mindentudó fejét. Mosolygott rám, és mosolyogtam én is, mert éreztem, megbocsát nekem.
Hirtelen valami belémnyilallt, mintha szét akarná feszíteni a testem, összerándultam, majd minden tagom rángott, úgy láttam, valaki fuldoklik mellettem, remeg, csapkodja a vizet, majd egyszercsak megáll, és csak csend marad mögötte.

Hetedik rész



    Ez a reggel az ágyában találta a férfit, hosszú fekete kabátját pedig a földön. Évek óta abban aludta már, de a mai nap kivételes volt. Változás érkezett. Mikor kinyitotta a szemét, nem érzett fájdalmat sem a testrészeiben, sem a fejében. Ahogy kinézett az ablakon, látta, tiszta az idő. És úgy tisztult ki ő is. Ezen a reggelen valódi csókkal köszöntötte Kedvesét. Valódi csókot nyomott az elsárgult képre, olyat, hogy a mosolygó nő a túlvilágon is érezze a boldogságot.
    Sokáig nézte a fekete kabátot, de nem merte eldobni magától. Újra felöltötte a halál, a gyász, a szenvedés, és a sok éves szenny keresztjét. Belenézett kis asztali tükrébe, és úgy érezte, az arca is keskenyebb, merevebb, komorabb lesz. És igen, valami még hiányzott. Semmi nem törölte le a sok éves gyászt, és most a hosszú, fekete kabátban kérlelő szemmel nézett ki az ablakon, fel az égre, és annyit kért, ne jöjjön több éjszaka soha már.
    Egyet sóhajtott, majd elindult a sétájára. Az utcák üresek voltak, csütörtök volt, munkanap, mégis valami betöltötte a levegőt. A csend, amit folyton érzett, megbomlott. El sem tudta képzelni, megzavarodott-e, vagy eljött a végső harc, de mintha mindegy lett volna neki.
    Bár megízlelte a boldogságot, nem félt a szomorúságtól, évek óta vállalta volna, hisz Akiért élt, már síron túl volt. Ennyit tudott kihozni magából, majd magával ragadta az ár. Jó és Rossz harcát érezte maga körül, angyalok és démonok susogtak körülötte, és ő csak ment, ment, tovább és tovább, mintha csak egy kisgyerek lett volna, aki követi az apukáját.
    Majd lassan elért a város legszéléhez. Ekkor bágyadtan körbenézett, és bólogatni kezdett. Sajnálom, de az utam véget ért –gondolta, és visszafordult, de ekkor megelevenedett az élet, a szeretet, az erő, mit félbevágott, összekevert örök hatalmával a halál, a közömbösség, és a gyengeség.
    A fiú, akinek olyan érzelmes szemei voltak, éppen felé sétált az úton.
    Csak nézte az örökkévalóságig földre meredő szemeket, a zsebre tett kezeket, az elsuhanó életet.
    Majd egyszerre robbanás, mi hirtelen megfagy, a fiú felnézett, tekintetük egymásba fonódott. Mély, barna szemek, mik mindig mélyek, miknek mindig mélynek kellett lenniük, mindig rejtettek, mindig takartak valamit, de közben ott az irányító jelzés, a szikra: Lépj be, Rád vártam!
    Nem volt mit félteni a hosszú fekete kabáton, és a sok éves szenvedésen kívül, de ha a Világ lett volna a kezében, akkor sem tudott volna meghátrálni. Érzések, emlékek, múlt, jelen, jövő árasztották el. Örökkévalóságnak tűnt, de az óra azt mutatta, mindössze húsz perc telt el. Látta a halott szülőket, érezte a kétségbeesést, az önfeláldozást, a szenvedést, de leginkább mindenben az erőt érezte.
    És mikor becsukódott a Jobbik Világ kapuja, a férfi tudta, mit kell tenni. Kicsit biccentett a fiú, és akkor a férfi tudta, utoljára látja az érzelmes, mély, barna szemeket, mik megmutatták az Életet.
    És oly rég óta először a férfi a maga ura volt. Könnyedén, huszonöt év könnyedségével kibújt a kabátból, és úgy érezte, megtalálta, mit elvesztett. Meglátta a halovány női alakot a villanypóznának támaszkodva, látta a biztató mosolyt az arcán, és végre biztos volt benne, várják már odaát.
    Még egyszer utánanézett a fiúnak, ki csak ment konokul előre, eszébe jutott, talán utánafut, küld egy sms-t, de nem tette meg. Látta a jövőt, és tudta, nem szabad beleszólnia. Érezte, ahogy a kés a torokba fúródik, a vér kibuggyan, a test elmerül a koszos vízben, de az utolsó gondolatot nem érezte. Nem érezte, hogy sikerült-e. Hogy az utolsó gondolat az volt, hogy viszlát, köszönöm, vagy az örök kérés: Élni akarok!
    Nem látta a sötét pincében, nem találta a múltban, de tudta, az ő feladata rájönni erre. Az első lépésben biztos volt. Nem szabad foglalkozni vele. A zavara elmúlt, keresett egy ruhaboltot, új ruhákat vett, a régiket kidobta, majd egy óriási tükörről kérdezősködött, és útba igazították.
    Megnézte magát, és mire végzett, a zavar, a harc, a változás újra csenddé alakult. Vége van –gondolta elmerengve, és évek óta először bizonytalan léptekkel, el-eltévedő tekintettel sétált végig az utcán.
    Senki nem nézett rá, senki nem látta bőrén a hosszú, fekete öltöny bélyegét. Emlékei nem voltak a nappalról, éjszaka sosem látott ennyi embert. Minden új volt. Egyetlen segítsége a mély, barna szem volt.
    És tudta, ez segíteni fogja, míg a történet véget nem ér, míg ki nem derül, bevégezte-e sorsát a fiú. Lassan sétált az iskola környékén, nézte a kiabáló, színes ruhákba öltözött, táskás fiúkat és lányokat, ahogy kifutottak a gimnáziumból. Minden új volt. Színek, ruhák, arcok, minden más volt, csak az érzelmek nem változtak huszonöt év óta.
    Az érzések nem változtak, jóval azelőtt megérezte a lány közeledtét, hogy azt látni lehetett volna. Hosszú, barna hajú, középmagas, gyönyörű lány, kinek szemei kisírtak, kietlenek voltak. Igen, ő volt a fiú barátnője.
    Egy pillanatra egymásra néztek a férfival, de az ő szemei nem meséltek. Neki nem voltak titkai, mit kapuk zárnak le, mindenki láthatta, mit érez. Teljesen össze volt törve, csak kicsiket lépkedett, feje mereven a földre nézett, alig vonszolta magát.
    A férfi sajnálta, pedig tudta, hogy így kell lennie. A hosszú, fekete kabát a szívéről is kezdett lefoszlani. Sokáig követte a lányt, de nem kapott választ a kérdésére. Annyit viszont megtudott, hogy menekült meg a lány az örök szenvedéstől, és hogy menekült meg a fiú a boldogtalan élettől. Igen, világosan látszott, a lányt a szemérem és a szokások mentették meg. Azt hitte, a barna szemű fiú el akarja hagyni, nem érdekli már, ezért nem válaszol az sms-ekre, ezért nem ad hírt magáról. Ezért nem ment el hétfőn a fiúhoz.
Másnap pedig a szülei egyszerűsége, és a véletlenek összjátéka mentette meg. Aznap anyukája érte ment rögtön iskola után, ami puszta véletlen, de a férfi tudta, hogy ahol az ember véletleneket talál, mik egy célt szolgálnak, Isten akaratát látja nagyon messziről, homályosan.
Amikor a lány azt kérte az anyukájától, hogy elmehessen a fiúhoz, az visszautasíthatta, mondván, hogy ne fusson a lány a fiú után. Ha a fiú tudta volna, hogy ez történt, talán még a halálban is az anya nevét dicsőítette volna.
-De a fiú nem tudta, nekem kell megörökítenem… -motyogta maga elé a férfi, és lassan sétált a városban. Itt a változás! –súgta neki minden fa, susogták a levelek, és a mondat ritmusát ütötték a járókelők cipői is.
Lassan sötét lett, és a férfit kezdte legyőzni az érzés, nem lesz mű, nem lesz megoldás. Mit érezhetett? Nem tudták a pince falai, a csukott szemű holttest, a barátnő léptei, nem tudták az útszéli fák, a süvítő autók, senki nem tudta.
    A férfi is csak annyit érzett, ha nem találja meg, újabb kabátot kell vennie, és újra hideg csókokat fog csak lehelni a régi női arc képére. Ezen gondolkozott, és egy kicsit búskomor lett. Igen, egy kicsit sajnálta önmagát. Ekkor lett csak ember igazán. Ekkor szakadt szét atomjaira a hosszú, fekete kabát, mi a szívét takarta.
    Ekkor, ebben a pillanatban felnézett, és három szembejövő embert vett észre. Ötven év körüli, magas férfi, ki a földet nézi, egy alacsonyabb nő, valószínűleg a felesége a karját fogja, ő is a földre néz, merevebben, mint a férfi. Mellettük egy lány sétál tétován, egyenetlenül, úgy húsz éves lehet, és bár a földet nézi, lát valamit. Lát egy másik világot, látja a Jobbik Világot.
    Az arca, az arca! Gyönyörű arc, gyönyörű, ahogy a lány egésze. És valahonnan ismerős! És a másik kettő? Igen, az anya rendje, tisztasága, és az apa ereje, ő lesz az… Ekkor megértette. Megértette a fiú utolsó gondolatát. Amint vége volt a filmnek, több érzelmet nem látott a mélyben, csak egy pillanatot, és három, egyszerre kinyíló szempárt.
    Megcsinálta… Sikerült neki… -gondolta a férfi őszinte örömmel, és nézte a családot, nézte őket, kik méltók, kik százszor méltók lettek volna a kés hegyére, a magányos pincére, a Jobb Világ feláldozására.
    Ekkor látta csak meg, huszonöt éve először, hogy az éj beborította az eget, és az éjszaka, az első, huszonöt év óta, megéri, hogy köszönetet mondjon érte. És a férfi csak sétált, csodált, nézte a messzi házakat, a sötét, végtelen messzeséget, csak sétált, elfeledkezve célokról, szenvedésről, valóságról, csak sétált egyedül, újra emberként.
    Egyedül, így mondom, pedig ha valaki nagyon figyelt, észrevehetett egy halovány, női alakot, ki együtt nevetett a megfiatalodott férfival.

2006.01.25
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.