Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tárgyalás

 


-El fognak ítélni, fiam… Ha gondolod, tudok egy jó ügyvédet, aztán ha eladjuk a lakást, talán egy nagyon jóra is futni fogja…
-Hagyjál már… -mondtam nagyot sóhajtva, és csendesen nyugtáztam magamban, hogy édesapám megöregedett, és egy kicsit meg is hülyült, ahogy az évek haladtak. Ugyanis néha beszélni kezdett az ország sorsáról, és bár valamiféle összefüggés volt a gondolatai között, miszerint a törvények megváltoztak a bűn fogalmával együtt, börtönök nyitottak ajtókat, rabok ezreit engedték haza, az emberek félnek, az élet megváltozott, de mindig olyan körülményesen magyarázott, és én egy idő óta nem hallgattam a lehangoló témákat…
Az állítólagos változásból nem sokat vettem észre, ugyanolyan jól éltem, mint régen. Jól éltem, mert megvolt mindenem, de ennél sokkal több volt nekem. Boldog voltam. Átmenetinek éreztem mindent, mindig máshogy, már évek óta. Mindent, kivéve a boldogságot és a szabadságot…
Egyik nap hazasétáltam a barátnőmtől, apa szomorúan köszönt, ami igencsak meglepett, egész életemben talán egyszer sem köszönt így. Vállat vontam, a szobám felé indultam, de ő elállta az utam, és egy levelet kezdett lóbálni felém. Sosem felejtem el az arcát, életemben először láttam sírni. Ő sem akarta, hogy így lássam, alig fogtam meg két ujjal a levelet, hátat fordított, és most, még erősebben csapva lábait a földre, mint általában, elviharzott a lakás egy sarkába. Kicsit meg voltam illetődve, főleg, hogy azt gondoltam, érmék jöttek, amiket az interneten vettem. De nem, minden ismeretlen volt a borítékon. Gyorsan széttéptem a külső mázat, és elővillant kicsit szakadozottan a levél.
Idézés – ez volt a címe. És valóban, egy tárgyalásra idéztek be, ahol én voltam a vádlott. Se ki­hallgatás, se tanúk nevei, se vádpont, csak az időpont és a helyszín: csütörtök, 12 óra, Petőfi tér 16. Kicsit elmosolyodtam. Egy meghitt családi ebéddel kevesebb. Apukám fojtottan zokogott. Túl komolyan veszi a félreértéseket, és magát az államot…
-Figyelj, Dani, beszélnünk kell! Ez igen komoly dolog…
-Hagyjál már… -mondtam, és besiettem a szobámba. Bár átfutott az agyamon, nem gondoltam, hogy tényleg utánam jön, akkor talán elfordítottam volna a kulcsot. De így csak körülnéztem a rendetlenségben, és amikor egy zacskó WC-guriga alatt megtaláltam a könyvet, amit olvastam, apa erőteljesen belökte az ajtót.
-Ezen fog múlni az életed, meg is ölhetnek! –hangja rezgett, de már nyoma sem volt sírásnak, erőtlenségnek, érezni lehetett, segíteni akar.
Kicsit sajnáltam, hiszen miről tehetett ő… Nem haladt a korral, nem találkozott emberekkel, és most azt hiszi, engem, aki alig, szinte soha nem került szembe a törvénnyel, most nemes egyszerűséggel agyon fognak lőni. Nem bírtam elfojtani egy mosolyt.
-Fiam, most ne legyél önfejű! Próbáld megérteni, mit vehetnek el tőled… Az életedet! Sosem jöhetsz be többé a szobádba, sosem lehetsz a barátnőddel, a barátaiddal, és…
-Hagyjál békén! –mondtam erősen megnyomva minden szótagot, annyira mesterkéltnek éreztem a hangját, fogalma sem volt arról, hogy élem az életemet.
-Figyelj rám, most…
Hirtelen felugrottam, és kicsusszantam mellette a szobából. Utánamkiabált valamit, de én már mezítláb futottam kifelé a zsákutcából, ahol laktunk. Egy közeli kapualjban meglapultam, és nyugodtan néztem, ahogy a kocsink elhúz előttem. A könyvemért és egy kis pénzért néha-néha a vállam fölött hátranézve hazasétáltam, bepakoltam a hátizsákomba, amit apa szerint rég ki kellett volna dobnom, cipőt húztam, és áthelyeztem a főhadiszállásomat az egyik barátomhoz.
Hétfő, kedd, szerda… A három nap mintha évekig tartott volna. Egy napot a városra szántam, reggeltől estig sétáltam, második nap az egyik sétálóutcán le-leszólítottam a járókelőket, és kérdezgettem őket, hogy vagytok, mi a helyzet. Harmadik nap már reggel inni kezdtünk a barátommal, elhatároztuk, hogy mind a kilenc üveg bort megisszuk, ami kéznél van, de a délután vége felé eszembe jutott a tárgyalás. Szélesen elmosolyodtam, apa arca jutott eszembe, majd az érzelmes pillanat, a TV-közvetítés, a síró arcok, és a romantikusan eldőlő testem. Elég vicces kép volt, meg kell hagyni.
A szerda este a józanodásé volt, az üres lakásunkban aludtam. Nem tudtam, apa hova tűnhetett. Reggel öltönyben sétáltam el a tárgyalásra.
A szecessziós, kétségkívül műemléknek nyilvánított, tökéletesen karbantartott épület kicsit fenyegetőnek hatott a goromba portással, és a megvető pillantásokkal, amit az arra járók lövelltek felém, de nem igazán vettem fel ezeket az apróságokat, percenként legalább kétszer eszembe jutott a romantikus lelövetés és szép halál.
Egy elegáns, öltönyös férfi a vádlottak padjához vezetett, és legnagyobb meglepetésemre nem félreértés történt, vagy ha igen, elég nagy, mert nemcsak a teljes rokonságom, de minden ember, akivel az utóbbi években huzamosabb időt eltöltöttem, jelen volt és katonás rendben, hosszú, egyenes sorokban és oszlopokban ültek előttem. A kezük sehol nem ért össze, mind figyeltek rá, hogy ne kompromittálják magukat. Az egyestés lányok, a szigorú és kedves tanárok, a régi barátok, akiket évek óta nem láttam, a rokonok, a barátnőm, a srác, akinél aludtam, mindenki, csak apát nem láttam.
Átfutott az agyamon, hogy az egész egy nagyszabású átverés, talán apa szervezte mindezt valami homályos nevelési célzattal, de hamar elvetettem a gondolatot. Se ő, se másik ismerősöm nem képes egy helyre csődíteni ezt a száz, talán kétszáz embert.
-Az ülést ezennel megnyitom! –zengett a kishivatalnoknak kinéző bíró hangja. Mindenki felállt, én gúnyosan néztem bele a vádlottak padjáról az ijedt, félelemmel teli arcokba, majd egy másodperccel később mosolyogva én is talpra álltam. Csak egy másodperc volt, de akinek ért az emberekhez, láthatta benne a gúnyt.
Olyan rég óta ilyen voltam, szinte második természetemmé vált ez a gúny. Szerettem nevetni, bár sosem akartam embereket megbántani vele, sosem tanultam órákat, mégis kitűnő tanuló voltam, mindig őszinte voltam az emberekkel, de csak magamról beszéltem, róluk semmi rosszat nem mondtam, a szabályokat sosem tartottam be szó szerint, szívesebben mentem át piros lámpán, mint zöldön, és úgy éreztem, minden nap mindenkit átverek, mert valóban jól érzem magam anélkül, hogy a boldogtalanok igazán kinéztek volna maguk közül.
Apa sosem tudott elég erélyesen megszidni, meggyőzni még annyira sem, valószínűleg legbelül ő is egyetértett velem, ahogy annyi ember. Rengeteg mindent megtehettem, és nem volt következmény… Különlegesnek éreztem magam, igazán különlegesnek.
-Mit tud felhozni a mentségére? –zengett újra a kishivatlanoki hang, ami hirtelen kilendített a gondolatok közül.
-Elnézést, bíró úr, de nem tudom, mi a vád ellenem!
-Még ezt sem tudod, ostoba kölyök? Nincs ügyvéded, nincs mentséged, és még a vádat sem tudod?
Bajban vagyok –végre megértettem. A bíró hangja azt sugározta, ő idősebb nálam, ő többet tud nálam, és ő felettem áll minden tekintetben. Igazi kishivatalnok volt. A támadó hangja vagy a mondatának értelmetlensége és feleslegessége nem zavart különösebben. A logikusan felépített, értelmes, racionális gondolatmeneteket sosem szerettem, még ha magamban gondolkoztam is, gyakran spékeltem meg az alapgondolatot logikával összeférhetetlen, irracionális, oda nem illő szálakkal. Bajban voltam, éreztem, de azért valami apró fricskánál - pénzbírságnál vagy felfüggesztett börtönbüntetésnél nem gondoltam többre. Elhatároztam, hogy megszólalok, hogy azt mondom, ennek semmi értelme sincs, hallani akarom a vádpontokat, majd, mintha mindez csak egy vicc lenne, rámosolygok az egybegyűltekre.
De mielőtt kellő bátorságot gyűjtöttem volna, a bíró zengő hangja töltötte be újra a termet.
-Olvasol te újságot? –hangja kihívó volt, de ettől a kisstílű embertől nem lehetett megijedni.
-Nem, nem olvasok. Talán kötelező az újságolva…
-Hagyd abba a szemtelenkedést vagy per nélkül veretlek agyon!
Valóban lemaradhattam valamiről. Ilyet még egy éve nem lehetett mondani. Kerestem az emlékeimben valami konkrét, igazi változást, de semmi sem jutott eszembe.
-Bíró úr, megtudhatnám, mi a vád ellenem?
Az arca kicsit megenyhült, de csak egy pillanatra, majd dörgő hangján újra szónokolni kezdett.
-Te nem olvasol újságot, téged nem érdekel az ország sorsa, neked nincs munkád, de nemcsak nincs, nem is akarsz, bura alá bújsz, nem mész el szavazni, és mindezt úgy teszed, mintha ez lenne a követendő példa! – a bura szónál felpattant és a bírói katedrára támaszkodva, eltorzult arccal kiabált.
-Értem már… -válaszoltam gyorsan. –De ezt miért ne tehetném meg?
-Hogy tehetnéd meg, ostoba fiú? A szabadság nemcsak ajándék, kötelezettség is! Mit tettél te az országért?
Egy pillanatra elbizonytalanodtam, a szabadság, a demokrácia, az alkotmány szó jutott eszembe, egy mondatot kezdtem kiépíteni a fejemben, miszerint nem egy totális államban élünk, végülis mindent tehetek, ami nem tilos, és nincs olyan törvény, miszerint újságot kell olvasnom.
-És maga mit tett, bíró úr? –szólt valaki a közönségből. Az egyik barátom volt, és ahogy kimondta, a bíró hanyagul felé intett, mire két őr a karjánál fogva kirángatta az embertömegből. A sorban mellette ülők előre felálltak, és egymást kezükkel tolva kisiettek a székek közül, udvariasan utat engedve a kigyúrt őröknek.
-Na, eggyel kevesebb –mosolyodott el őszinte lelkesedéssel a bíró. –Fel tudsz hozni valamit a mentségedre?
Farkasszemet néztem vele, én húztam el hamarabb a fejem, majd nyugodtan jelentettem ki:
-Nincs mit felhozni a mentségemre. Bűnös vagyok.
-Tudja, milyen ítélet vár önre? –kérdezte láthatólag fellélegezve.
Meglepődtem a magázáson, és elmosolyodtam.
-Sejtem.
De nem lett igazam. Hosszú indoklásra gondoltam, amely szerint átképzőtáborban, vagy percre pontosan beosztott hivatalnokéletet kell élnem, ehelyett nemes egyszerűséggel csak kivezettek az őrök a teremből, és egy cellába löktek a barátom mellé. A cellában egy monitor volt, azt láthattuk, hogy a rengeteg egybegyűlt elhagyja az óriási termet. Néhányan sírtak, a többiek fejüket lehajtva sétáltak ki.
-Ez az igazi ítélet –szóltam át a barátomnak.
-CSENDET –zúgott a bíró kishivatalnoki hangja a kis, nyirkos cellában.
-Ki tudja? –vont vállat a barátom, mire újra a "csendet" hang töltötte be a cellát. –Csak magnóról megy, már egészen megszoktam –mondta mosolyogva.
Percekig nem beszéltünk, és ki tudja, mi járt a fejünkben. De ahogy a padlót néztem, és elsiklottam a gondolat mellett, hogy mi lehet apával, az jutott eszembe, legvégül, az életen túl nekünk lesz igazunk.
-Végül nekünk lesz igazunk –mondtam a barátomnak, aki fáradt, véreres szemekkel rám nézett fel, megvonta a vállát, és kicsit erőltetett vigyorral válaszolt:
-Ki tudja… De jó poén volt! – behunyta szemeit, és hátradőlt. Mindig fáradt volt.
Néhány másodpercig néztem az arcát, aztán észrevettem a padlóból felszálló zöld gőzt.
Igaza volt… Ki tudja? Majd az utókor, Isten, vagy bárki eldönti, aki felettünk áll. Ami mégis biztos, az, hogy ma meghalunk, és hogy tényleg jó poén volt…
A gáz marta a tüdőm, fuldokolni kezdtem, láttam, a barátom sem lélegzik már. Összegörnyedtem, és ahogy még egyet szippantottam a fertőzött levegőből, világosan éreztem: megérte…

Eredeti: 2006. 11. 12.
Javítva: 2009. 03. 14.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.