Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Stílus



    Fehér papír, írással. Rajta ezüst nyaklánc, pár pénzérme. Leült az asztal elé az első. Nézte az írást, mosolygott, pedig nem értette. Egy mozdulattal mintha megsimogatott volna valakit a papír felett, pedig csak a levegőt láttuk. Mosolyogva ment el a szobából.
    Bejött a második, a láncot felvette, mosolygott az íráson, valami furcsa csillogása volt a szemének, végighúzta az ujjait a papíron, majd kiment, a furcsa csillogással a szemében.    Bejött a harmadik mosolyogva, figyelve az írást, de a távolba meredve. Mosolygott az írásra, a papíron pedig mintha egy mosoly rajzolódott volna ki a betűkből.
    A negyedik észrevette a pénzt, elvette, majd a nyakláncot is. Ezután tekintett csak az írásra, ami nem mondott neki semmit. Végig sem olvasta, hisz nem szeretett olvasni sem. A pénznek örült, bár félt a következményektől.
    Az ötödik körülszaglászott a szobában, nem talált kamerát, tehát zsebre tette a pénzt, majd eszébe jutott, hogy nem is kell neki pénz, úgyhogy visszarakta ugyanúgy, ahogy volt. Ezután kezdett csak olvasni. A sorokat többször olvasta el, míg megértette, és elgondolkozva ment ki a szobából.
    A hatodik szomorúan jött be a szobába, körülnézett, nem talált semmi érdekeset, nem talált semmi nyugtatót. A pénz nem kellett neki, az írásban nem látott értelmet, csak a nyakláncot nézte. Sokáig, egyedül. Végül megpuszilta a nyakláncot, lehajtotta a fejét, és elhagyta a szobát.
    A hetedik nem ment be a szobába. benézett csak, mosolyogva, szép tekintettel, mikor az írást nézte, a srácra gondolt, aki írta. A fiúnak hirtelen jó kedve lett, boldogsággal telt meg a szíve, letérdelt és köszönetet mondott istennek. A hetedik nevetett. Nevetett hangtalanul, őszintén.

2004.08.20. 15:45
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.