Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Részlet

Emil Cioran: A kétségbeesés csúcsán

c. regényéből

(fordította: Makkai Bence és Cziszter Kálmán)

 

MENEKÜLÉS A KERESZTRŐL 

Nem kedvelem a prófétákat, ahogy a meggyőződéseikben és a küldetésükben sohasem kételkedő nagy fanatikusokat sem. Egy próféta értékének megítélésében számomra a kételkedésre való képessége és a valóban gyötrő, fájdalmasan józan pillanatainak gyakorisága a mérvadó. Hisz a nagy prófétáknál a kétely megrázóbb, mint a többi embernél, jóllehet a próféták és a fanatikusok csak a kételyek közepette emberiek igazán. Minden más puszta abszolútum- hajhászás, szentbeszéd, erkölcsnemesítés és pedagógia. Másokat kívánnak tanítani, üdvözíteni, az igaz útra terelni, új irányt adni a sorsuknak, mintha csak nekik jobb igazságaik lennének azoknál, akiket tanítanak. A kétely az egyetlen helytálló ismérv, ami megkülönbözteti őket a megszállottaktól. De vajon nem túl későn jövő-e a kételyük? Az a valaki, aki magát Isten fiának hitte, csak az utolsó pillanatokban bizonytalanodott el. Krisztus igazi kételye nem az, ami a hegyen, hanem ami a kereszten tört rá. Meggyőződésem, hogy Krisztus a kereszten az emberek legnévtelenebbikének sorsát is megirigyelte, és ha tehette volna, a világ leghomályosabb zugába húzódott volna vissza, ahol senki sem kérlelne tőle minduntalan reményt és megváltást. Amikor pedig egyedül maradt a római katonákkal, szerintem egész biztosan megkérte őket, hogy vegyék le a keresztről, és húzzák ki belőle a szögeket, hadd fusson olyan messzire, ahová az emberi szenvedéseknek még a visszhangja sem ér utána. Nem mintha Jézus hirtelen feladta volna a küldetésébe és az eszméibe vetett hitét - túl elszállt volt, semhogy képes legyen a szkepszisre -, hanem mert a másokért vállalt halált elviselni sokkal nehezebb, mint a saját halálodat, személyes sorsod bevégeztetését. Jézus azért vállalta a keresztre feszítést, mert tudta, hogy csak önmaga feláldozása révén vihetik győzelemre az eszméi. 
  Íme, az emberek elvárása: ahhoz, hogy ők higgyenek benned, te mondj le mindenedről és végül magadról. Az emberek gonosz bűnözők; a halálodat követelik, hogy az kezeskedjék meggyőződésed hitelességéről. Miért illetik csodálatukkal e hosszas elvérzésből merített írásokat? Mert ez rázza le róluk a szenvedéseket, vagy adja meg számukra a szenvedés illúzióját. Vért és könnyeket akarnak látni a sorok hátterében, hogy középszerűségük és elégedettségük szemszögéből egy különleges sorsot jeleníts meg, ami kiérdemli a csodálatukat. A csürhe rajongása egészében tele van szadizmussal. 
  Ha Jézus nem halt volna meg a kereszten, a kereszténység sem vívhatott volna ki győzelmet. Az emberek hangos szóval kételkednek mindenben, csak a halálban nem. Márpedig számukra Jézus halála jelentette a legfőbb bizonyosságot, a kereszténység alapelveivel szembeni legfőbb bizalmat. Krisztus könnyen elillanhatott volna a keresztre feszítés veszélye elől - vagy könnyen engedhetett volna az ördög figyelemre méltó kísértéseinek, amelyek az élet kísértéseit jelképezik. Aki nem paktál le az ördöggel, annak az élete értelmetlen, hisz az élet lényegét sokkal inkább ez utóbbi, és nem annyira Isten jeleníti meg jelképesen. Egyedül azt sajnálom, hogy az ördög olyan ritkán hozott kísértésbe Csakhogy Isten sem szeretett. A keresztények mai napig nem fogták fel, hogy Istentől távolabb állnak az emberek, mint tőlük ő. Egy olyan Istenről képzelődöm, aki minden határon túl beleunt ezekbe a csak kéregetésre képes emberekbe, egy olyan Istenről, akit végső elkeseredésbe kerget, mennyire semmitmondóak a teremtményei, a földtől és az égtől pedig felfordul a gyomra. És képzeletemben egy Istent látok, amint fejest ugrik a nemlétbe, úgy, ahogy Krisztus a keresztfáról  
  Mi lett volna ha a római katonák meghallgatják Jézus rimánkodását, hogyha leveszik a keresztről, és futni hagyják? Semmi szín alatt sem azért ment volna a világ más tájaira, hogy prédikáljon, hanem hogy egyedül haljon meg, mellőzve az emberek együttérzését és könnyhullatását. Ha netán Jézus mégsem kérte volna szabadon engedését a katonáktól - aminek csak a gőgje az oka -, azt azonban mégiscsak lehetetlen elhinnem, hogy ennek ötlete rögeszmésen meg ne környékezte volna. Jézus persze minden szín alatt meg volt győződve róla, hogy ő Isten fia, ez azonban szembesülve a másokért hozott áldozattal a legkevésbé sem gátolhatta meg abban, hogy kételyei támadjanak, vagy hogy féljen a haláltól. A keresztre feszítés egész előrehaladta során Jézusnak voltak pillanatai, amikor ha talán nem is feltétlenül kételkedett benne, de mindenképpen megbánta, hogy ő Isten fia. A halállal szemközt Jézus Krisztus megbánta, hogy Isten fia. Ha pedig átengedte magát a halálnak, azt csak azért tette, hogy az eszméit győzelemre vigye. 
  Könnyen megeshet, hogy Jézus messze egyszerűbb volt, mint ahogy elgondoljuk, hogy ennél jóval kevesebb kétely és megbánás volt benne. Hisz ő csak a végső pillanatokban illette kétellyel és megbánással isteni származását. Bennünk viszont a kétely és a megbánás olyan fokú, hogy soha egyikünk sem képes magát Isten fiának hinni. Emiatt nem lehetünk immár sem szentek, sem prédikátorok hívei. Gyűlölök Jézusban mindent, ami prédikáció, erkölcsiség, eszme és hiszekegy. Bárcsak hagyott volna békén bennünket, bárcsak ne zaklatott volna fel az eszményekkel meg a hitekkel. Mert hogy eszménye és hite, az aztán sokaknak van. Kedvemre valók Jézusnál a kétely és a megbánás pillanatai, létezésének valóban tragikus percei, melyek azonban, úgy tűnik számomra, nem a legérdekfeszítőbbek, és nem is a legfájdalmasabbak. Mert ha csak a szenvedésen múlna, hányaknak állna jogában, sokkal inkább, mint neki, magukat Isten fiának tekinteni! Ki tudja, hátha Istennek nem az összes fia végzi kereszten, függőleges, mértani halállal!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.