Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nincs idő, hogy sírjak.

Át- és átvonaglik rajtam a fájdalom, a bensőm összerándul, ahogy újra és újra belém mar a múlt, de már nincs idő, hogy sírjak.

Az igazság szól a fülembe, a lábam mozog az ütemre, és a fejem mintha hirtelen kitisztulna.

Mert ma nincs idő sírni. Nincs idő sírni, amikor egyedül ülök, szemeim a távolba mered, a hideg átfut rajtam, barátok arcai villannak az eszembe, gyönyörű zene szól a fülembe, és látom magam előtt az életem, a mosolyom, a jövőm, az Életem.

Nincs idő, hogy sírjak –gondolom keserűn mosolyogva, és tudom, tudom, hogy nincs tovább. Mikor, mikor, ha nem most?

Az idő majd elsodor, nevetek majd eleget, vállakat veregetek majd, ütések elől húzom el a fejem mosolyogva, és többé, többé tényleg nem lesz idő, hogy így sírhassak.

Így, tizenhét évesen, előttem az élet, mögöttem a múlt, a szívem mosolyog, egyedül vagyok ma Istennel, és mégis vidáman mondom: Nincs idő, hogy sírjak.

Lelkem kiszáll a testemből, ledől a földre, és az árny, kinek körvonalát csak én láthatom, zokog, zokog értem, én pedig nem tudom többet suttogni, nincs időm rá, lehajlok hozzá, és mögöttem a múlttal, előttem a jelennel, a megállt időben átengedem magam, minden porcikám, ami felett hatalmam van, átengedem a fenséges, igazi fájdalomnak. Lassan hanyatlok az ágyra, de könnyek nem folynak a szememből. Kinyújtom a kezem, zokogni akarok, de többé nem látom a halvány árnyat, és valaki legbelül, a testem mélyén nevet, fuldoklik a röhögéstől, és tiszta, komoly hangon énekli bennem: Ma nincs idő, hogy sírjak...

 

2006.09.10. 22:40

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.