Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lustaság és szabadság

 

A fehér pöttyös, piros labda visszapattant a matrac oldaláról. Ahogy kicsit jobbra billentve a fejem egy cseppet közelebb hajoltam hozzá, még kisebbnek tűnt, mint amikor megláttam. Kiskoromban a műanyag-dinoszauruszaim voltak ilyenek, minden másnap kisebbek lettek.

Talán kétszer is körbejárom a szobát, magam előtt rugdosva a guruló pöttyöket. Valamiféle levezetése ez a körülbelül félórás hazasétálásnak az egyetemről.

A ”problémát”, phá problémáthívjuk inkább alaphelyzetnek!, egy ócska kis vizsga váltotta ki belőlem, amit beiktattak a továbbhaladásom érdekében. Nem haragszom és nem sajnálom magamat. Másokra sem haragszom és másokat sem sajnálom. Bubú! – szól rám a könyvespolc. A szája a szemeim magasságában, minden ok nélkül figyel engem. Műanyag bohócszájhoz hasonlít. Jobban mondva én figyelem őt – egy száj nem tud figyelni. Ezt már régen tudom. De térjünk vissza helyzetünkhöz.

Le tudnám tenni a vizsgát – ez nyilvánvaló. Hogy biztosan menjen, tanulnom kellene, sőt, sokat kellene tanulnom. Fél órája sétálok, minden gondolatom egymásra épül. Mégis itt vagyok az elején: megkönnyíthetem a magam dolgát, ha egy kicsit előregondolkozok, félreteszem a mát a holnapért. De már megkönnyítettem a magam dolgát, amiért egy-két éve kicsit előregondolkodtam. Ezt az érvet ellőttem már – könnyebb, egyszerűbb így. De ha sok kis, ugyanolyan érvet egymásra pakolgatok, abból már kötelező nagy érvet kapni – Tanulj vagy senki sem vagy!

Senkinek lenni azt jelenti, mint megszűnni. Ez a nagy érv nem az igazi. Mondhatni, idegennek tűnik most. Erős nevetést hallok. A könyvespolc az. Kicsit bólintok. A gondolataim, mint fekete örvény, visszatérnek a koponyaüregembe.

Szabadság… Valami homályos eszmeiség ugrik be vele párhuzamosan, valami olyasmi, mint a liberalizmus vagy a kommunizmus. Valami társadalmi nagy gondolattömeg, aminek énnekem, büszke egyénnek nemigen lehet köze. És hát magamat sem igen kell győzködnöm – szabadság helyett sokkal jobban illik viselkedésemre a lustaság szó.

A lustaság bűn? A sok gondolkodás bűn?

A kézfejemet magam előtt vízszintes helyzetben megrázom, érdeklődve figyelek A Parkinson kór jut eszembe - bűn nem létezik, sokadszorra és ismét mindenkorra be kell látnunk, bűn nem létezik, és minden egyes cselekedetünk valamiféle harcot jelképez, talán képvisel is. Tartásunk, tekintetünk, magunkra vett ruháink egy harcos küllemét idézik, tán jelentik. Ha például elböfögjük magunkat az utcán, valamiféle homályos módon támogatjuk az emberi test szabadságát, vagy – amit mindig könnyebb megfogni, ha harcosokról van szó – ellenezzük az ezt tiltó társadalmi normákat, esetleg…

- Hahaha! – valahogy most vígnak hangzik a hangja. Gyorsan fordulok felé. Ingerlékeny vagyok – jut eszembe. A könyvespolc csak nevet. Van valami morbid ebben – a lét nagy kérdéseit vizsgálom, miközben egy bútor nevet rajtam.

Apropó, létem nagy kérdései. Egyedül vagy együtt. Gyűlöltem ezt a rövid bekezdést a pszichológiakönyvben, annyira álszentnek és egyértelműnek tűnt a válasz – egyedül. Hiszen minden ember egyedül van, és Remarque is megmondta, minek az a sok hűhó semmiért, amikor végül csupán a levegőt ölelhetjük magunkhoz. De most olyan jól esik magamban sóhajtva ezt is beidézni a gondolataimba, mintegy globálissá gerjesztve tanulás és nem tanulás – mondjuk ki, kicsinyes - ellentétét.

Két út áll előttem – jut eszembe, és egy népies ruhákba öltözött, fonott barna hajú lány énekli nekem közelről, csak az arcát látom, ami valahogy két dimenziós síkra vetül, mintha TV-t néznék. A dallam is népies az éneke alatt, és amint rájövök, hogy arca az első szerelmemére hasonlít, ő elmosolyodik, miközben az énekhangját tovább hallani. A lány sosem énekelt szépen.

Két út áll előttem – dúdolgatom vele én is, de olyan hazugnak tűnik ez a megfogalmazás, még hazugabbnak, mint az elv, miszerint a saját sorsomról jogomban áll (s talán kötelességem) dönteni, mivel én egyedüli entitásként egzisztálok. Sóhajtok egy kicsit.

Természetesen nem a vizsga a probléma, hiszen százszor ennyit tanultam már életemben és fogok is, de… Mostmár nagyot kell sóhajtanom. Saját szabadságvágyam, amelyre nem tudok jobb szót – lustaságnak hívom, kényelemszeretet-hiányom, és hitetlen, folyton miért?-ező jellemem, amely arra sarkall, pusztán pénzt kell szereznem függetlenségemhez, más iránt felesleges érdeklődni, hivatástudatot és örömöt a munkában úgysem találni, és ami néhol azzal nyaggat, egyedül kellene a mindig feljebb kapaszkodnom, még ha eleve bukásra vagyok is ítélve – olyan érzést kelt bennem, nem csupán részvétet kell tanulnom és szenvedést látnom, de nekem magamnak is oly megbecsült egyénként, emberi kapcsolataimban is – mily alávaló! – meg kell tanulnom szenvedni és megbecsülni sok-sok apróságot.

Hangosan röhögni kezd. Próbálom elnyomni a dühöm, miközben lassan felé fordulok. Ahogy a szájra nézek, tudom, hogy nem sikerült. Sokáig nézem, ő pedig így nem fárad bele a nevetésbe. Talán már az elejétől nevetett, még azelőtt, hogy beléptem volna hozzá.

Aki dönt, elbukik, ugye? – kérdezem a polctól.

A száj megint mosolyra hajlik, s én visszamosolygok rá. Az a nem jó, a felnőttség, nincs rá mentség, nem is mentség, kilábalás! ez az, kilábalás! az nincs belőle-jutnak eszembe kuszán a szavak, és kicsit megrázom a fejem, amiért a mondat nem áll össze a fejemben.

Az idézet vége pedig - hacsak a nevetés nem képes bármit orvosolni – nem jut eszembe. A pöttyös labda az íróasztal alatt félhomályban várja, hogy ismét belerúgjon valaki.

 

2009. IX. 10-11.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.