Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hangulatok városa

 

I.fejezet

 

-Szívesen itthagynám már az egészet. Tudja, a régi mese. Minden reggel a munka, semmi új nincs, otthon annyit veszekszünk a feleséggel, pedig úgy szerettük egymást... És a gyerek... Sosem tanul, csak a televíziót bámulja egész nap, mindent nekem kell csinálnom, parancsolgatnak, még a gyerek is néha... Sosincs nyugtom tőlük... –mondta Dr. A., mintha begyakorolta volna, hogy egy szuszra el tudja mondani, és semmi sem maradjon ki.

Kis szünet, mélységes csönd, ami a másik beszélő jelleméből áradt.

-Te többet érsz –a szavak lassan szálltak, régi gondolat volt már ez. A mély, barna szemek a doktorra merednek, aki most is megigézőnek látja őket, újra nyugalmat talál ben­nük.

-Csak kitörtem. Folytonos feszültség, tudja, így van ez...

A másik lassan megrázta a fejét, majd erősen artikulálva, de úgy, hogy hang alig hagyta el a száját, lassan ezt mondta: Nem mindenhol...

Mindig ez jön ki belőle –gondolja most is a doktor, de a hang mégsem engedi továbbsiklani. Igen, ez az, amit szeret a férfiben. A tiszteletet a hangjában az ismeretlen iránt. Gondolatban megvonja a vállát, és megszólal:

-Hol van ez a hely?

-Örültem, hogy meg fogja kérdezni –mondta titokzatos mosollyal, kitekint az ablakon, majd az Eget nézve megszólal: -Eleget szenvedtél, elmehetsz oda.

-Hova? –kérdez vissza a doktor.

-A Hangulatok Városába –mondta lassan, félelemmel telve, de magabiztosan.

 

 

II.fejezet

 

Dr. A. körülnéz. A szegénynegyed romos házai, szemét az utca mindkét szélén, néhány szakadt ruhás fiatal sétálgat a járdán, egy öreg Lada pöfékel, néhány háziasszony tekintete az igényes öltönyre mered, a téren néhány gyerek nevetve szaladgál.

-Hé te! Mit keresel te itt? –szól egy durva hang, aminek gazdája egy erőteljes, munkásruhás férfi.

Talán mégsem kellett volna eljönnöm –gondolja a doktor, és próbál közömbösen előre nézni, hogy ne látszódjon rajta a félelem, közben a kényelmes otthon, a derűs feleség, a gyerek jár az eszében.

-Hö? Nem válaszolsz? –a férfi hangja erősebb, mint az imént, és ezt mintha csak meg akarná erősíteni, elindul a doktor felé.

Cikáznak a gondolatok, kétségbeesés, legrosszabb eshetőség, mi lesz a gyerekkel, hogy lesz tovább, de hirtelen megváltozik valami, nyugalom telepszik a doktorra.

A férfi a munkásruhában megáll, bambán mered a doktor mögötti ház ajtajára. A kilépő férfi alig észrevehetően int neki, mire ő lehajtja fejét, visszafordul, és elkullog.

A doktor alig ismeri meg a társát, minden teljesen más rajta. A ruhái szakadoznak, nem passzolnak egymáshoz, rendezetlenek, a tekintély, az erő hiányzik belőle. Ahogy nézi, szája fintorra vált át akaratlanul, mire a másik halványan elmosolyodik.

Mielőtt a doktor bocsánatot kérhetne, ő megszólal:

-Nem az a feladatom, hogy elegáns legyek. Jöjjön! –és a kocsira mutat.

Miközben beszáll, a doktor azon gondolkodik, látott-e már keservesebben kinéző kocsit. A rozsda szinte teljesen beborítja, horpadások, az oldalsó üveg betörve, kisebb lyukak az ajtókon, akár a bontásra várók a roncstelepen.

A beszállás viszont új élményeket kínál: A hátsó ülések deformáltak, totálkárosak, a műszerfal hiányos, és hasonló problémák, de a legmeglepőbb mégis a kocsi közepén tátongó tenyérnyi lyuk.

-Hova akarunk menni? Nem hiszem, hogy túl sokáig bírná ez az úgynevezett ”kocsi”... –mondja a doktor.

A másik kicsit elmosolyodik, és lassan, fenségesen mondja ki: -A Hangulatok Városába.

A doktor nem folytatja. A tiszteletteljes hang, a másik arca profilból, a kocsi egésze, meglepődés meglepődés hátán – elnémítja.

 

 

III. fejezet

 

BUDAPEST –írja az útjelző tábla, mire Dr. A. felkapja a fejét, tudja, valami nincs rendben, nem stimmel, az út rossz, vissza kell fordulni... –a gondolat heves, de érzelem nem társul mellé. Csak tapasztalat, gyönge gondolat, a várt „normális” reakció, a kétségbeesés beszél, és lassan elhalkulnak, csak nyugalmasan, lassan hömpölyögve érkeznek a doktorhoz, amire ő bágyadt félálomban nem talál magyarázatot, mindenhol csak természetellenességet lát, kényszeríteni próbálja magát a cselekvésre, de fogalma sincs, mit kellene tennie.

-Forduljunk vissza! Rengeteg mindent el kell még intéznem –mondja, a hangja vibrál, nem tudja eldönteni, rögtön parancsolnia kellene, talán felháborodnia, követelnie, vagy hideg fejjel átgondolni mindent.

A nyugodt szünet, ami a másik válaszát mindig megelőzi, most feszült gondolatokkal teli. Hova megyünk? Mi történik? Hova visz ez az út egyáltalán? Miért egyeztem bele? Beszélnem kell a feleségemmel, a gyerekemmel, kell keresnem valakit, aki helyettesít a munkában... És egyáltalán, mit keresek én ebben a tragacsban ezzel a hülyeségeket fecsegő, szakadt ruhás jött-menttel, akiről alig tudok valamit?

A férfi nem válaszol, csak lassan lenyomja az egyik pedált, mire a kocsi alig észrevehetően lassulni kezd, majd úgy száz méter után megáll.

Ekkor ránéz a doktorra, és bólint: -Mondja csak...

A doktor egy pillanatra elbizonytalanodik, majd gyorsan törnek ki belőle a szavak: -A munkahelyet rendezni kell, gyerekkel beszélni akarok, akkor... ...a feleségem is fontos, poggyászt sem hoztam, és... – megáll, a másik lassan rázza a fejét.

-Elég ha az igazságot mondjuk: félsz. –mondja, kiszáll, és elindul a kiégett búzatábla belseje felé.

Slusszkulcs nincs a kocsiban, de a két drót, aminek összekapcsolásával elindul a kocsi, nyugodtan meredeznek a doktor felé, aki zavarában nem tudja, mit tegyen, és egy-két perc gondolkodás után amellett dönt, hogy megkéri a másikat, vigye vissza a városba. Utána indul, de a másik már messze jár, alakja kicsi, legalább száz méter lehet a távolság.

Ahogy lépked a búzatáblán, magán érzi az elhaladó autósok furcsálló tekintetét, előrekiabál a másiknak, de ezzel csak még jobban felhívja magára a figyelmet, és semmit sem ér el vele, a másik csak megy előre.

Fussak? Futni lássanak az autósok? Biztosan nevetni fognak rajtam. Mindig nevettek rajtam, ha futottam. És most így öltönyben? Kész röhej... Viszont így sosem érem utol, nagyon gyorsan lépked. Dr. A. megrázza a fejét, épp zsörtölődni kezdene, mikor eszébe jut a bűvös mondat, amit egyetemista kora óta nem mondott ki: NEM FÉLEK!

És rohanni kezd, hirtelen megérzi a szabadság ízét, a szemébe csapódó levegő illatát, a természet hangját, és csak egy széles mosoly jelzi az arcán, tudja, hogy nevetnek rajta az elhaladó autósok.

-Itt vagyunk –mondja a másik férfi, mikor utoléri, és egy sírkőre mutat, amibe annyi van belevésve:

 

Szabadság

 

Öröktől Örökig

 

 

 

 

 

Majd a doktorhoz fordul, haloványan elmosolyodik, és a szeme beszél helyette: -Jegyezd meg... –és elindul az autó felé.

A doktor még egy kis ideig nézi a sírfeliratot, amiben semmi érdekeset nem talál, majd a másik után sétál, és azt veszi észre, minden igyekezete ellenére újra meg újra visszatér a gondolat: Eltűnt a szabadság érzése.

Mikor beül a kocsiba, biztos benne, társa szándékosan vette el tőle, nyitja a száját, hogy korholni kezdje, de a másik lassan ingatja a fejét, majd megszólal: -Örülj, hogy érezted, és ne félj tovább, legfeljebb megvárnak itt.

A kocsi beindul, tovább fut az úton, anélkül, hogy a doktor egy szót is szólna.

Csak a feje jár, gondolkozik, csak gondolkozik... Örülni –milyen nehéz is örülni... Pedig igaza lehet, tényleg jobb volt, mint bármi más...

A fáradtság lassítja a gondolatait, amik egyre zavarosabbak, már az elalvás határán van, mikor a mondat másik részét megérti: „Legfeljebb megvárnak itt...” Margit? A gyerek? A hosszú karrier, a jó állás? Ha most visszatérek, abból is óriási vita lenne otthon, a munkahelyen, de még vissza lehetne csinálni... És egyáltalán? Mit ért az a néhány pillanat? A ”szabadság”... Öröktől Örökig?

Vajon tudta, hogy ott fogunk megállni? Vagy minden kilométeren van egy ilyen?

Egyszercsak jön valami, ami elsöpri a gondolatokat. Dr. A., becsületes nevén Lito Anzelm teljes szívével kezdte kívánni a szabadságot, és az elalvás előtti rövid pillanatban teljesen nyilvánvaló volt számára, miért ő ül az elavult, rossz állapotú autóban a másik mellett.

 

IV. fejezet

 

A kép homályos, a fény vakít, az autó ugrik egyet, mire a doktor majdnem előreesik. –Hol vagyunk? –kérdezi kábán. Néhány másodperc szünet, miközben a doktor agyában újra lefolynak az események, és ahogy múlik az álmosság, egyre jobban érdekli, merre haladhatnak.

-A jó úton –mondja a másik, és kicsit bólint, mire Dr. A. körülkémlel, az út mellett kiégett földeket, a távolban zöld mezőket lát.

-Sokat kell még mennünk? –kérdezi, vár, a kocsi zökken egyet, majd még egyet, de válasz nem jön, mindössze egy távolba mutató ujj.

A doktor hunyorog, nézi az irányt, és egy távoli szivárványt vesz észre, nézi a gyönyörű színskálát, de egyszercsak azt veszi észre, a színek között fekete repedések keletkeznek, majd a szivárvány darabokra törve lehullik a földre.

Pislog, az autóüveget nézi balról-jobbról, keresi a trükköt, de semmit nem talál, az autóban az elengedhetetlen műszerek is hiányoznak néhol, optikai trükkökről kár álmodni.

-Mi volt ez? –kérdezi pár perc után értetlenkedve, de a másik csak lassan megrázza a fejét, egy elhagyatott házra mutat, és megszólal: -Ott elválnak útjaink.

Lito Anzelm nem érti, de nem kezd gondolkozni, csak érzi, valami hamarosan véget ér. Most nem kérdez semmit, körbenéz, a levegő befúj az oldalt kitört ablak helyén, a mezők zöldellnek, a Nap fényesebb, mint bármikor, a ház pedig egyre csak közeledik.

Kézfogásra nyújtja a kezét a másikhoz, de az csak lassan lehunyja a szemét, halványan rámosolyog a doktorra, majd egy papírt vesz elő, amin nyomtatott szöveg van.

Tisztelt Lito Anzelm doktor úr!

Bíztam benne, hogy el fog jutni az első találkozás pontig. Kérem, most másszon hátra az autó hátuljába, és mikor a vezető kiszáll, ön is bújjon ki, és osonjon észrevétlenül a ház mögé, ahol egy szállító fogja várni.

 

 

 

 

 

Mielőtt a doktor kérdezhetne valamit, a vezető benyomja a féket, a kocsi lassulni kezd.

Egy másodperc töredéke volt csak, ahogy a doktor egy utolsó pillantást vetett társára, majd az autó hátuljába mászott.

Elválnak útjaink... Mit jelenthet a szállító, és miért kell észrevétlenül osonni? Mit jelent ez? És a találkozási pont... Akár egy ócska krimiben... Az egyetlen komoly elem a férfi, aki a kormánynál ül, de lehet, mindent csak megjátszik, az egész egy ostoba átverés...

A doktor tudja, gondolatai világosak, ahogy világos a szorongás és félelem is, ami fojtogatja. Mikor az autó megáll, jeges higgadtság kerítette hatalmába, úgy érezte, mindez megtörtént már vele, és biztosan tudta, észrevétlenül el fog jutni a házhoz.

-Stí! Nój! –kiáltja valaki, mint egy katonai parancsot, bakancsoktól dobog a föld, majd egyszerre nyílik az első és a hátsó ajtó, Lito kimászik négykézláb, tudja, nem láthatják, és a legkisebb zaj nélkül elmászik a házhoz, majd onnan visszanéz.

Nem meri teljesen kidugni a fejét, annyit lát csak, társa térden áll, két keze a tarkóján összekulcsolva.

Jöjjön! –hasít bele Lito fejébe egy gondolat, és megfordul, mert tudja, hogy valaki nézi. Elegáns, merev, jól öltözött, parancsoló tekintetű férfi nézi őt, Lito tudja, vele kell mennie, de még visszanéz társára.

A fejéhez közelít egy puska csöve hihetetlen lassúsággal, de Dr. A. tudja, csak a képek folynak lassan az agyában.

-Jöjjön –hallja meg a parancsoló hangot, követi a szállítót, aki egy föld alatti alagútba megy, ahol egy furcsa szerkezet áll.

Hogyan működhet? –teszi fel magának a kérdést a doktor, de hirtelen egy éles hang töri meg a csendet. Egy puskalövés hangja.

Hirtelen belehasít a kínzó fájdalom, vissza akar ugrani a felszínre, de a gép már elindult, viszi magával őt is, és vele együtt a halál, az éles dörrenés hangját.

 

 

V. fejezet

 

Lassan halad az autó, a ház még kétszáz méterre áll. A doktor nyújtja a kezét.

Lehunyja a szemét, és átfut az agyán, ami hosszú évek óta el volt nyomva: Lehetetlen, ez nem történhet meg.

Halványan elmosolyodik, és előhúzza a nyomtatott papírt, amit oda kell adnia.

A doktor ezt hat és fél másodperc alatt olvassa el. Még három, kettő, másfél, egy...

Benyomja a féket. Érzi, a doktor feléje fordul, majd elvonja a tekintetét, és a parancs szerint hátramászik.

Még nyolcvanöt méter... Láttam már a házat álmaimban. Ott fogok meghalni. Nem számít, a lényeg, hogy a célszemélyt ne vegyék észre...

Egy pillanatig üresség, csend, majd újra beindulnak a gondolatok.

A ház előtti kis mélyedés, ott kell megállnom, ha a doktor nem egyenesedik ki, nem vehetik észre.

Három katonaruhás férfi, egyik rámszegezi a puskáját, igen, a másik int felé, álljak meg.

Ők akarták, hogy ezt álmodjam, hogy ne ronthassak...

-Stí! Nój! –kiáltja a középső.

Egyszerre nyíljon a két ajtó, nem láthatják Lito-t...

Kiszáll, az intésre térdre borul, telnek a másodpercek.

Már a szállítóval van –ugrik be.

Tehát minden kész.

 

Érzi, egy puska közelít a tarkója felé.

Talán nem kellett volna rámosolyognom, így fájni fog az elvesztésem –gondolja, és várja a dörrenést, de az nem jön. Pedig már nem kellene itt lennie. A másik világban várják, már ott a helye.

A rendszer nem tökéletes –gondolja még józanul, majd hirtelen megszűnik az erő, ami fogva tartja.

A 14. rendű szállító, eredeti nevén John Naver egyetlen pillanat alatt elveszti hitét, és érezni kezd.

Ugranom kell, harcolnom az életéért, megölnöm a katonákat, ezt kell tennem! Pár centiméterre felemelkedik a földtől, de aztán visszahanyatlik.

Ezt választottam, nem leszek hűtlen hozzájuk...

Egy másodperc szünet, üresség, mintha megállna minden, majd egy dörrenés, és vége.

 

 

VI. fejezet

 

A szállítógép gyorsan haladt, a szállító mereven, megingás nélkül egyetlen pontot figyelt, körös körül föld, sötét alagút, de Lito ebből semmit sem észlelt, őt csak fájdalom, halálos fájdalom tartotta fogva.

Néhány perc volt csak, vagy napok teltek el, Lito nem tudta, kétségbeesésében alig tudott felmenni a lépcsőn, folyton a régi gondolat járt a fejében: Mi értelme élni, ha egyetlen golyó véget vet ennek? Mi értelme?

Majd kiért a szabadba, ahol teljes sötétség fogadta. Mikor elindultunk, délután volt... –gon­dol­ja kábán, majd elindul a szállító után.

Keskeny betonút, egymás mögött mennek ketten, és Lito fájdalma egyre haloványabb. A sötétséget nézi mélyen, csak a múlt karja húzza a búskomorság felé, és tudja, hűtlen lett. Hűtlen lett társához, és mint minden állat, ő is az életet választotta.

Csak távoli emlékek, az esti utca, a lámpák fénye, az idegen, szótlan járókelő, a bús magány... Szerettem őt –jut eszébe évek óta először a lány, akihez több kötötte, mint a feleségéhez, a gyerekéhez, a házhoz, az élethez.

Elrontottam –gondolja iszonyú fájdalommal, és hirtelen úgy lenne újra 16 éves fiú, aki előtt ott van az élet, akiből még bárki lehet.

Előrenyúl a sötétben, de nem tudja megfogni az elvesztett lány kezét, egy csalódás, egy több évtizedes csalódás teperi a földre.

Értelmetlen, értelmetlen... Hisz ő is meghalt. A lány mással él, a társam nem él, lelőtték, mint egy kutyát, soha nem térek vissza a hétköznapok egyhangú mocskába. És mi jöhet még? Minden hiába, mostmár sosem lesz jobb...

Talán igaz, valahol leírták, és mellém az egyszerű szó került: Szolgálat.

Semmi több, egy szolga vagyok. Szolga vagyok otthon, szolga vagyok itt is, nem várhatok, nem várhatok semmit...

Néhány másodperc szünet, a tekintete múltba merengő, a szeme egyre őrültebb.

-Ha találnék valamit, megölném magam –mondja Lito fennhangon, keresgetni kezd a földön, direkt nyomja kezét a talajhoz, örül neki, hogy fáj, egy kő felsérti, véres, a szája őrült vigyorba fordul, és keres tovább.

Érzi, talált valamit. Felemel egy megmunkált tárgyat.

Egy biztonsági kés. Kipattintja a nyelét, és végigfut rajta a hideg.

A pengéről néhány vércsepp hullik le, így meglátja a belevésett két betűt: L. A.

A kés az övé volt gyermekkorában, ezzel akarta megölni magát.

Érzi a meleg, sűrű folyadékot, ahogy lefolyik újra a nyakán, és elájul.

 

 

VII. fejezet

 

Indulás –a fény elvakít, az agy megbénul, nincs semmi más, a testrészek bágyadtan engedelmeskednek.

Lito elindul, valaki követi, de nem szabad ránéznie, tudja.

Végtelenbe nyúló erdők, a távolban gyönyörű szivárvány ontja a színeket, a vonalak elmosódottak, minden valószínűtlen, teljesen új.

Jelen, semmi több. Nincs gondolat, nincs eszme, nincs múlt és nincs jövő.

Csak lépked, idő eltűnik, óra nem ketyeg, a kísérő rég nincs sehol, csak a léptek egyhangú zaja, mi mosolyt csal a Nap arcára, vakító sugarak, boldogság, Lito érzi, és csak nevet, nevet, hisz olyan egyszerű minden...

Kis kolibrik szívják a virágok nedvét, ezernyi lepke száll mindenfelé, a távolból kedves dallam hangja száll.

Nincs megállás, monoton léptek a gyerekkori cipőkben, fák árnyéka, csendes út, vigasztaló magány.

Hirtelen a föld kékké válik, a séta eltűnik, a napsütésből frissesség lesz, egy rövidke gondolat, miszerint sokat lépkedhetett egymagában, majd Lito ruhái elszállnak, az utolsó lépései könnyedek, kilép a cipőiből, csak nyugodt meztelenség áll az egyszerű színekből álló kis szobában.

A padló világoskék, a falak halványzöldek, az ajtó fehér műanyag. A múlt ajtaja lezárult, a jövőé nem nyílt még meg.

De nincs idő az öntudatra, a fehér ajtó nyílik, és Lito megpillantja az óriási, fekete ajtót, amin emberméretű, arany, vésett betűk suttogják: A Hangulatok városa.

 

 

VIII. fejezet

 

Barna, kifogástalan ruha, legömbölyített, mégis pontos mozdulat, ”erre jöjjön” –mondja az ismeretlen férfi hang nélkül is. Kis, színtelen kabin, repíti kettejüket, Lito csak bámul kifelé, nézi az óriási várost, ahol semmi sem állandó, az alakok a földtől az égig mozognak, mint a zselé, az utak néhol besüppednek, máshol hirtelen mintássá válnak, mindenhol színek pompáznak, háztömbök művészeti alkotásokból tömör téglatestekké alakulnak, gondolatok futnak, épít, rombol, változik minden, a képek néha lassulnak, néha felgyorsulnak, nem befolyásolja őket egyetlen tudomány, eszme, gondolat sem, csak változik örökkön a kis, önálló terület.

Lito fejében mindenfelé törtetnek a gondolatok. Véget nem érő fekete lyukakat lát, ahonnan szivárvány ugrik ki, majd lelassul, visszaesik, de hisz a lyuk eltűnt már, hegy magasodik helyén, nyugodtan, sietség nélkül születnek és halnak a formák, váltás, gyorsulás, sietség, összefolyódó határok, nincs benne eszme, mégis mintha ezt mindet szabályok irányítanák, de felfogni nem lehet, szavak nem fejezhetik ki a gyönyörűséget, amit Lito érzett.

Megszűnik minden, amit eddig gondolt, igaznak vélt, csak egy gyermeki, mindennél egyszerűbb kérdés hagyja el a száját:

-Mi ez? –és ahogy kimondja, észreveszi magát kisgyerekként, ahogy a mostani tátott szájjal várja a választ. A képzeletében egy idős, ősz hajú, nagyon bölcs férfi, a jelenben a szállító egyszerre, u­gyan­úgy válaszolnak, csak a bácsinak a szája mozog, míg a szállítónak csupán a gondolatai: -A Világ.

Lito kéj illatát érzi, amit rögtön beszív a föld, majd fájdalmat, amit kiegyenlít, sőt túlszárnyal az öröm, jóságot, ami széppé teszi a kanyargó utak vonásait, majd újra változást, múltat s jövőt, életet s halált, óriási komédiát.

Műalkotások, röpködő érzések, gondolatok, formálódó épületek, változó színek, de emberek sehol. Csak ő és a szállító.

Keresni kezd másokat, de csak néhány kis kabint lát, amik alattuk szállnak, egyenes, mértanilag pontos vonalon, vagy fordulnak tökéletes ívben, észreveszi, az egyik kis kabinból kiszóródik egy kis por, és alatta a sötétség színekké, virágokká változik, egy másik kabin más port szór ki, mire hegy nő a földből, majd árvíz, vulkán tör ki, és gyorsan el is tűnik mind.

Lito szívesen nézné tovább, de valami megzavarja:

Egy finom, pontos kézmozdulat: Fáradjon be...

Lito még hátranéz, és a távolban, a város szélén kietlen pusztaságot vesz észre, majd a lábai bevezetik egy ajtón, a kis kabin pedig visszaindul a kapu felé.

 

 

IX. fejezet

 

Magától, egyszerre nyílik a magas ajtó két szárnya, Lito egy szobába ér, előtte egy túlméretezett íróasztal, rajta kis fényfoltok, amik gyorsan változnak, az asztalnál egy férfi minden kis fényváltozásra elkapja a fejét. Lito tudja, hogy nincs értelme, de azért félszegen megkérdezi: -Ön hivatott?

A férfi semmi jelét nem adja, hogy bármit is hallana, csak Lito gondolatai jelzik, rossz helyen jár. Körbenéz, a falak hófehérek, nincs bútor, nincs élet, csak a férfi és a nagy íróasztal.

Jobbra –hall egy susogáshoz hasonló hangot, megfordul, mire a fal füstté válik, a füst lassan elszáll, és csak levegőt lát a fal helyén.

-Jöjjön be! –szólítja egy vidám hang, -Már rég vártalak!

Lito hihetetlenül elcsodálkozik. A férfi egyszerű ember, sürög-forog, gyorsan kihúz egy széket a sarokból, letesz az asztalára egy könyvet, megnyom egy gombot, mire az „ajtó”, ahol Lito bejött, füstté, majd újra fallá változik.

Kilóg a világból az ember. Beszél, nem úgy, mint a szállítók, és emberi, szabálytalan, nem úgy, mint a város.

-Csak optikai csalódás –mondja nevetve. –Hogy van? –kérdezi érdeklődve.

-Hát... –kezdi Lito, de semmi nem jut az eszébe, olyan régóta nem beszélt már senkivel. Villan egyet a szeme, és elhatározza, nem fog hasonulni az előtte ülő férfihoz, nem fogja megjátszani magát. –Mi ez az egész? –a hangja kicsit ingerült, de a másik jókedvű nevetése eloszlatja ezt.

-Kezdjük csak előlről, nem szeretem a bonyolult kérdéseket, így is eléggel kell foglalkoznom mostanában. Tehát én Sten vagyok. Ival Sten, ön pedig Lito Anzelm úr. –a hang magabiztos, de emellett nyílt, barátságos, határozott öröm sugárzik belőle, és az utolsó szót pedig furcsa mosoly követi.

-Értem. Maga hívott ide? –mondja Lito kétkedően, hihetetlen számára, hogy ennek az egyszerű, átlagos férfinek egy csöpp hatalma is lehetne a barna öltönyös, földöntúli személyek felett, akik még a beszédig sem süllyednek le.

Sten kecsesen odalépked Lito elé, és leül elé törökülésben.

-A hatalom nem fontos, az idő nem fontos, a megjelenés nem fontos. Itt csak az élet számít.

Lito nem akar gondolkodni, most elég neki, hogy érzi, a férfi igazat mond.

De mégis elindulnak a gondolatai, és rájön, fogalma sincs, hol van, mit keres...

Csak forognak a gondolatok, akár a fogaskerekek a gépekben... Talán az én fejemen is átsuhant egy golyó, a kés átmetszette a torkom, csak egy álom lenne? Mi lehet ez az egész? Ki lehet ez a furcsa férfi?

Ránéz, Sten türelmesen néz vele farkasszemet.

Sok idő telik el így, Lito csak gondolkozik, nem talál válaszokat, sőt, azt sem tudja mik az igazi kérdések. Végül elszánja magát, hogy megszólal, nyitja a száját, de Sten megelőzi.

-Jöjjön, megmutatom, mi ez valójában.

Átsétál a nem létező falon, Lito fél követni, de végül csukott szemmel, lassan belemegy a falba, ami most is csak füst, de ahogy kilép belőle, könnyebbnek érzi magát, nem figyel Sten-re, nem néz körül, észre sem veszi, hogy a nagy íróasztal eltűnt a munkájába feledkezett férfivel együtt, csak rányomja homlokát az üvegre, és figyelni kezd.

-Ez a belváros –mondja Sten, de Lito nem figyel, nem válaszol, csak nézi a tökéletes mér­tani formákat, a mozdulatlanságot, a kis teret, ahol semmi sem él, semmi nem mozog. Mint egy jéggé fagyott birodalom a mesékben, de nem, a jég elolvadhat, ez viszont örök, halhatatlan.

-Halhatatlan, mert sosem élt –mondja lassan, elgondolkodva Sten.

Lito most sem válaszol, megigézi a látvány, próbálja megtölteni a szívét a maradandó­val, úgy érzi, nem számít a teste, nem számít semmi, csak az egyetlen pillanat, hogy láthatja a halhatatlanságot.

-Ilyen volt a Világ, majd az Ország, aztán a Város, ma már csak a belváros az. A külvárost az emberek érzései, gondolatai változóvá tették, megdöntötték a gyenge angyalok és démonok uralmát. Kivágott fák ezrei, kipusztult fajok, ózonlyuk, de biztosan ismeri a mesét. Felborult a harmónia, de ez az élet rendje, a világ folyása.

-Miről beszél? –kérdezi Lito áhítattal, miközben a belvárost nézi, tudja már, ott kell hagynia, próbálja az emlékezetébe vésni, ám ez lehetetlen.

-Jó, hogy nem figyelt, így nem tudja leírni magában, amit mondtam, nem emeli saját ismereteit a beszédem fölé. És mégis megmarad magában a lényeg, ha szükség lesz rá, eszébe jut az érzés, amit adtam.

Lito nem akar belekötni Sten szavaiba. Tudja, csak a halhatatlan szikra óvja az ítélkezéstől, de azt nem, hogy az apró emlék minden változástól is óv.

 

 

X. fejezet

 

Egy merev, valóságtalan mozdulat: Fáradjon be...

Lito átlépi a kabin ajtaját, ekkor hallja meg Sten hangját: -És ne feledje, legközelebb akkor találkozunk, ha végigjárta vagy ha feladta az utat! Viszlát!

A kis kabin becsukódik, a szállító rábólint Sten-re, gyorsan repül a kis szerkezet a szétterülő napfény, a végtelen tenger, az örök hegyek felett.

Először jut eszébe, ki is ő, először törik meg a varázs, a muzsika, a művészet.

Csak egy kis, üveggel bevont fülke, egy ember, akinek nincs neme, nincs arca, nincs élete. Szállító. Mit jelenthet?

Megkérdezzem? Vagy felesleges? Talán megharagszik?

Valami kettévágja a hangulatot. Eszébe jut a kicsiny tábla, a másik emléke, és a városba érkezés előtti élet. Nosztalgia, önsajnálat, köszönet, elvágyódás és számonkérés keverékén szól a mondat: -Ki vagy te?

A szállító lassan ránéz, majd kicsit lehunyja a szemét, de Lito megfogja a vállát, megrázza, és ráordít: -Nem kellenek a nyomorult gondolataid, hangokat akarok hallani! A Te hangodat! –a mondat elején eszébe jut, honnan való a düh. Elvesztette, ami Öröktől fogva van. A nyugalmat, a szeretetet. Tudja már az első szónál, mégis hagyja, hogy a düh magával rántsa.

A szállító szemében egy apró, fölényes villanás, majd nyugodtan, fegyelmezetten megszólal: -Számom 123-CV, minősítésem 3. rendű szállító, feladatom a célszemély szállítása.

-És mi a neved? –kérdezi Lito fürkészően, nyugodtabban, de a válasz csak egy halvány, elmosódott gondolat a fejében: -Számom 123-CV...

 

 

XI. fejezet

 

Kétségek, kiábrándultság, kicsit görnyedt hát, szabálytalan léptek. Lito nem néz semmire, csak lépked, keresi a kiutat, keresi önmagát, majd feleszmél a képzelgésből, ahogy nekiütközik a kabin falának.

Csak egy kis, üveggel bevont kabin, alatta a külváros folyton változó színei, alakjai, sötét, világos, üres, fényes, nagy és kicsi, de mit jelentenek? Mit akarnak ezzel?

Nem tudni miért, egy távoli emlék ugrik be: -Nézd, apa! Építettem valamit! Gyere, nézd meg!

A kis Giacco, olyan, mint a többi 4 éves gyerek, beszél már, és épített valamit, de dr. Anzelm-nek fontosabb dolga van, újságot olvas. -Mindjárt megyek! –mondta akkor, de sosem nézte meg, mit épített akkor a fia.

Egy könnycsepp gördül le Lito arcán, és bánni kezdi, először életében megbánja, hogy nem törődött eleget a kisfiával.

A kis kabin leereszkedik, Lito kilép az ajtón, és szinte belebotlik a színek, érzések sokaságába.

-A gyerekek városrészébe értél, úgy gondolták, ide vágyódsz –érzi a gondolatot a fejében.

Visszanéz, de a kabin már tovaszállt.

 

 

XII. fejezet

 

Egy ideig nézi a magasra szökő színeket, hallgatja az árnyak vékony kacagásának zsivaját, őszinteséget lát az érzésekben, olyan egyszerű minden.

Nem kétséges, a gyerekek világában vagyok –gondolja Lito kicsit megnyugodva. Tovább figyeli őket, és kicsinyes kegyetlenkedéseket, játékos kiáltásokat, nevetésbe átfutó sírást hall, és elgondolkozik, milyen is volt ő.

Igen, őt sokat bántotta a többi gyerek, soha nem találta a helyét, soha nem találta meg magát köztük, mindig csak egy zavaros, ködös mondat ugrott be, mikor a többiek bántották, ő pedig sírni kezdett: „Az érzéseket nem lehet megmagyarázni...”

Lito a képzeletében keresgél, pszichológia, pszichiátria, nagy nevek, könyvek, de nincs mögöttük semmi, a kicsiny, gyermeki fejjel mondott mondat könnyedén löki szakadékba az összes nagy gondolatot.

Egy újabb könnycsepp gördül le az arcáról, majd az eget kezdi nézni, ahol kicsiny fekete szélű darabokból egy fényes szivárvány kerekedik, majd a fekete szélek eltűnnek, az égi csoda pedig Lito fölé magasodik.

Szeme lecsukódik. A fény elfogy, puszta sötétség... A halál gondolatával fekszik le a puha földre. Szülőanyám, fogadj vissza magadba... Majd megszűnik minden. Csend...

Feleszmél, minden rohan, képek villannak be, mozdulatok cikáznak, valóságtalan minden, elhomályosul a kép, majd kivilágosodik, valaki a karjába öleli, de elengedi hirtelen, ő nagyot esik, sírni kezd.

Felnyitódnak szemei, az álom véget ér, körülötte árnyak, gondolatok szállnak felé: -Ki vagy? Kiért jöttél?

Lito lassan fogja csak fel, hogy hozzá beszélnek, miközben új kérdések záporoznak felé: -Miért sírsz? Van valami baj? Segítsünk?

Ő elmosolyodik, kicsit megrázza a fejét, majd azt suttogja: -Miattatok sírok, hisz oly szépek vagytok, nincsen, nem is lesz semmi baj... –egy pillanatra ő maga is elhiszi, amit mond, de hirtelen megtörik a varázs, a színfoltok ugrándoznak körülötte, új árnyak nőnek ki a földből, kiabálnak, hangjuk kegyetlen: -Sír, sír, pedig nincs is baja- nincs is baja –nincs is baja- kiáltja nevetve mindegyikük.

Lito tudja, soha nem tartozott, soha nem fog közéjük tartozni. Megint nem segít egyetlen elmélet sem, csak halványan érzi, könnyei lefolynak az arcán, és biztos benne, nem fogják megérteni a színes, életteli, nevető árnyak.

Lassan telik az idő, de óra nem ketyeg, az idő hatalma elmúlt. Rajta kívül senki sincs, aki élne. Vagyis senki nincs, aki valamikor a jövőben meghalna. Csak árnyak, színek, gondolatok, csak ennyi, semmi több...

-Itt kell hagynom őket! Itt kell hagynom őket! Itt fogom hagyni őket! –mondja suttogva, teljes elszántsággal Lito, felemelkedik, hogy elinduljon, de ezzel egyidőben egy óriási sötét lepel borul a színes árnyakra, lenyomja őket a földre, mire együtt továbbkúsznak.

-Nincs idő, nincs átmenet –Lito első világos gondolata a város területén.

Becsukja a szemét, és figyelni kezdi a változást. Nincs idő, nem létezik. Óra nem ketyeg, tárgyak nem léteznek, semmi nem mozog, pusztán változás létezik.

 

 

XIII. fejezet

 

Egy árny jelenik meg, olyan, mint az előzőek, de ő nem színes, hanem koromfekete, mégis szebb, igazabb, mint eddig bármi a furcsa világban.

-Ki vagy te? –kérdezi Lito hangosan, mire a kis árny szomorú gyermekalakká változik, szemeit Lito-ra szegezi, nézi-nézi, majd kicsiny kezét felé nyújtja.

De mielőtt Lito hozzáérhetne, az árny újra csak homályos sötétség, de hangja tisztábban cseng mindkét világ hangjánál: -Örülök, hogy látlak...

Ismerős a hang, de Lito nem tudja megmondani, a fülével vagy a lelkével érzi a szavakat. –Én a te barátod vagyok –mondja a kis árny, mire végigfut a hideg mindenen, Lito úgy érzi, az egész város megremeg.

-Kérdezni akarsz valamit, de nem tudod, mi az pontosan. Segítek neked, kérdezek, és válaszolok is, jó?

Lito fürkészően bólint, de nem érzi, hogy van nyaka, lehet meg sem mozdult, ő is csak gondolatokkal beszél már.

-A kérdésed az, jó ember vagy-e. A válasz benned van, tovább nem segíthetek, annyit mondok, nézz magadra, és még búcsúzóul annyit: Ne feledd, a barátod vagyok, és kérlek, ne veszíts el!

 

 

XIV. fejezet

 

Változás, Lito világosan érzi. Magára néz, de nem lát emberi alakot, csak egy fekete árnyat, próbál átlátni a sötétségen, lassan a tekintete áthatol a sötéten, és mélyen, nagyon mélyen egy kisgyermeket, egy kis, fekete árnyat vesz észre, ami gyerekalakot öltve a kezét nyújtja felé.

Ne veszíts el... –hallja a fejében a szavakat, és képtelen gondolkozni, csak érzései vannak már.

-Én is a barátod vagyok –érzi Lito, és a gyermek szemébe néz, mire elindul valami.

Változás, hallja a messzi kiáltást, zuhan lefelé, erősen földet ér, de nem fáj semmi, az árnyak rázkódnak, és hatalmas, gyilkos börtön száll le az égből, mi minden árnyat magába zár, a szabad földből épületek gyúródnak, megremeg minden, majd egy pillanat alatt megáll a folyamat.
Lito körbenéz, és észreveszi, hova érkezett. A szülővárosába. Mindenfelé emberek rohannak, átfutnak rajta, senki nincs, aki megállna, senki nem veszi észre őt. Földből gyúrt járművek viszik a bebörtönzött árnyakat, miközben földből gyúrt építményeket kerülgetnek.

Nem tudja kivenni, mi a különbség a szürke foltok, a rohanó lények között. Nem tudja kivenni az arcukat, mind egyformán szürke és kicsinyes.

Egyetlen esemény más, mint a többi. Egy kisgyerek beszélget egy fehér padon ülő öregemberrel, aki öltözetéből ítélve hajléktalan.

Lito közelebblépked, de nem érzi, hogy a lába a földhöz ér, lenéz, és észreveszi, repül a föld felett, semmi köze nincs már köze hozzá, őt nem börtönözték be, ő az ég gyermeke.

A bácsi koszos kezével megsimogatja a gyermek haját, majd megkérdezi: -Mi leszel, ha nagy leszel?

A fehér pad, a mögötte lévő zöld gyep valahonnan ismerős, de ki tudja már, honnan.

A gyereknek megfordul a fejében, nem szabad idegen bácsikkal szóba állni, de a férfi sokkal nyugodtabb, mint bárki a szülei ismerősei közül, rá biztosan nem vonatkozik a szokás. –Gépész leszek.

-Tényleg? Miért akarsz az lenni? –kérdezi, és közben elmosolyodik a bácsi, és az árnya színes, meleg lesz...

-Hát... nem is tudom, talán... –kezdené, de egy földből gyúrt, rohanó hölgy elragadja a kisfiút, Lito ekkor ismer csak magára, édesanyjára, a padra, és az öreg hajléktalanra.

Mielőtt bármi eszébe juthatna, a földből új építmények nőnek ki, a fehér padból modernebb kinézetű, piros pad lesz, az öreg hajléktalan arcvonásai még öregesebbek, minden ugyanúgy rohan, csak egy kamaszfiú áll meg a pad előtt.

-Egyen egy jót –mondja jóságosan, egy fémpénz csörren az öreg bádogtálkájában, de valami nem stimmel. A képek lelassulnak, a fiú szeme tovasiklik, továbbindul, egy eszme beszél belőle: ”Segítsük a szegényeket”. Elégedett ábrázattal megy tovább, kicsit fölényesen néz körül, majd eltűnik a földből gyúrt, rohanó tárgyak között.

Vissza-vissza –gondolja Lito, és a kép visszatér, a kéz elengedi a fémpénzt, a fiú továbbindul, a hajléktalan férfi tudja, ki ő, utánanyújtja kezét, meg akarja kérdezni, még most is gépész akar-e lenni, de a rohanó eszme árnyéka otthagyja az öreget.

Lito leül, vagyis leülne, ha tudna, de ehelyett csak a változás hiányát érzi, nyomás nem nehezedik a testrészeire, nem érzi, hogy lábai mozognak.

Rossz irányba indultam el, hűtlen voltam a barátomhoz, de van mentségem, hisz csak egy kamasz voltam...

Becsukja a szemét, hallja a földből gyúrt házak építésének zaját, a szomszédok egymás közti trécselését, kocsik, biciklisták mindenfelé, egyetlen ember ül a most fekete padon, a hajléktalan férfi az.

Lito várja, hogy lelassuljanak a képek, észrevegye magát, de semmi nem jön. Mintha sokszorosan gyorsítva peregne le a film, semmit nem lehet kivenni belőle.

Hunyorít, árnyakat vesz észre, mind majdnem ugyanolyan, szürkés, barnás, nincs szín, nincs sötétség... Néhol észrevesz egy kis lassulást, többnyire öreg nénik, néhol egy kis szín, főleg kisgyerekek. Majd elszáll mellette egy szürke árny szoros börtönében, magába mélyedve, érzések nélkül gondolkozva.

Mint a többiek –gondolja kicsit lehangoltan az óriási szürkeségtől, de valami fellángol. Az öreg férfi... Felemeli a kezét, kicsit int az elhaladó egyetemistának, aki kicsit visszahőköl, majd azt mondja: -Keressen magának munkát, nem vagyok szociális szervezet!

Nem vár választ, elindul, mindössze szabálytalan léptei utalnak arra, valaha ember volt...

Lito két lába kicsúszik, térdeire esik, de nem érez semmit, csak összekulcsolja a kezeit, azt suttogja könnyes szemmel: Több akarok lenni, jó akarok lenni!

Kiáltását senki nem hallja meg, nem láthatja őt senki, kocsik, emberek hajtanak át rajta, már tudja, nincs helye a tökéletlenség világában, de még maradni kell, meglátnia, ki is volt ő valaha.

Becsukja a szemét, várja a változást, de az nem jön. Autók gurulnak, emberek sétálnak, házak épülnek, de érzések nem érik el a padot, a hajléktalan férfi szemei egy pontra merednek érzések, jövő és múlt nélkül, Lito pedig akárhogy keresi, nem találja Alzelm doktort.

 

 

XV. fejezet

 

Lito undorodik a Földtől. A múlttól, a családtól, a földből gyúrt házaktól, az autóktól, a bebörtönzött emberektől... A kis fekete árnyra, a barátjára, a soha meg nem szólaló szállítókra, az érzések rengetegére gondol, az örök életet akarja magának...

Mikor átlépi az óriási kaput, régóta először azt érzi, tényleg jó úton jár. A legelső kabinba beront, ránéz a jól öltözött, sose látott szállítóra, behunyja a szemét, és minden erejével arra gondol: Vigyen végig az úton...

A válasz egy gondolat volt: Szolgálatára.

Az első út szürkés, barnás árnyak között vezetett. Az árnyak most is beszélgetnek, beszélgetnek a semmiről, még itt is szokásokhoz igazodnak, lenézik egymást mindnyájan, de egyikük sem mondja ki ezt. Sosem voltak boldogok életükben, ha mégis, hát titkolták. Mindannyian megvetették az érzéseket. Sosem léphetnek be a városba, de ha tehetnék, akkor sem mennének.

Árnyaik földi alakjukat hordják, megvetően, undorodva nézik a külváros bejáratát.

Lito nem érti őket. Nem érti, hogyan képesek leírni a boldogságot, mikor még nem érezték azt, hogyan merülnek el a munkában, mikor már testük sincs, és hogy képesek lenézni mindent és mindenkit magukon kívül.

Lito fejébe egy lassú, világos, szavakba öntött gondolat kúszik: Nem ítélkezel, okosan teszed. Nem vagy olyan, mint ők.

Lito nem sokáig nézi az árnyakat, eleget látott belőlük a földön. Undorodik tőlük. Int, mire a kabin továbbindul.

A következő helyszín teljesen más. Festmények, szobrok, képek, könyvek hevernek mindenütt, égbe nyúló hegyeken másznak el nem fáradó árnyak, néhol egy-egy alak a levegővel harcol, néhányan csak futkosnak erre-arra, van, aki magába mélyedve áll egy helyben.

Mindannyian készülnek valamire, gondolkodnak, terveznek, távoli jövőért küzdenek, idillekről, igazságról, szépségről, szeretetről álmodoznak. De egyikük sem néz körül. Soha nem szólnak egymáshoz, mindig csak a távolt fürkészik, a nagy célért harcolnak, és mindegyikük tudja az összes többiről, azok sosem érnek célba.

–Talán ők a magányosok, a harcosok, akik a világért haltak, akik óriásit akartak alkotni? –gondolja Lito, mire a szállító bólint, és a kis kabin elszáll a felettük. Égig érő hegy, felfelé tartó árnyak, könyvek, festmények, épületek sokasága.

Sokuk nem várta meg a halált –mondja a szállító. Hangja egyszerű, fenséges. Az első szállító, aki önszántából beszél. Lito annyira meglepődik, hogy nem tud megszólalni, csak gondolkozik, próbálja megérteni a mondatot. Mire egy újabb szó jön: -Öngyilkosok.

-Boldogok? –kérdi Lito, mire a szállító elmosolyodik. –Itt nincs boldogság. Nincs változás, nincs idő. Ez a kérdés csak az emberé lehet, csak az övé a boldogság és a kétségbeesés. Az állatok gyönyört éreznek, az istenek gyönyörködhetnek, a boldogság, az idő és a változás: maga az ember.

Lito lehajtja a fejét, és észreveszi, végtagjai homályosak, csak egy árny már, színek nélkül, átlátszóan. A szállító beszélni akar, de Lito félbeszakítja: -Az én helyem is itt van? Ezért hoztak ide?

A szállító elmosolyodik. Viaszból öntött arca, márvány vonásai hirtelen megváltoznak, az isteni helyébe emberi nyugodtság költözik. –Te az utód vagy, nem több, nem kevesebb. Egyszer ez a Te birodalmad lesz.

-És a hibám? Ők nem törődtek, nem kötődtek senkihez, sosem tudták élvezni a naplementéket. Ha itt maradok, többé én sem tehetem –Lito hangja őszinte, érzi, hamarosan összeáll a kép, mindent tudni fog, érzései világosak, tudja már, hova tart. Egyre könnyebb minden, és ő már repül, alakja egyre halványabb, egyre tisztább, egyre közelebb van az örökléthez.

-Van különbség –szól a szállító. -Te kiválasztott vagy, ők csak a többiek. Céltalan célok, ostoba magatartás.

-Nincs különbség. Ki tudná ezt eldönteni?

Kis szünet, Lito-nak eszébe jut az első társa, sírni kezdene, de valami visszatartja. Könny nem hullik a szeméből, árnyának körvonalai kicsit megvastagodnak. Érezni kezd valamit, de nem érti, nem tudja felmérni, mi az, érzi, közeledik a változás, de a szállító szavai közbevágnak:

-Sten.

 

 

XVI. fejezet

 

Egyetlen ember irányít mindent. Ő dönti el, mi az árnyak sorsa, kiegyenlíti az élők érzéseit, csak azért, hogy harmónia lehessen a földön, ő dönti el, kiből lesz zseni, kiből nyomorék, csakhogy rend legyen, hogy ne bomoljanak fel az ősi szabályok.

Árvizek, vulkánok, házak, mind csak földből gyúrt semmiségek, és az ő feladata irányítani. Egy embernek... Képes lehet erre? Egy ember?

Soha...

Csak a szabadság képes erre, ennek egyszerű, vidám, és határtalanul önző szolgája Sten. Sosem leszek ilyen –gondolja nagyon erősen, de cselekedni nem tud, kutat magában az erő után, majd hirtelen a tekintete a földre mered.

Kicsivel felette lebegek –gondolja félelemmel teli, és ekkor eszébe jut az idézet, amit a másik mondott:

„Örülj, hogy érezted, és ne félj tovább, legfeljebb megvárnak itt”.

Örülök, hogy éreztem, nem félek tovább, és remélem, tényleg megvárnak –gondolja Lito. Tudja, a szállító érzi a gondolatait, de a kabin egyenletesen halad tovább.

-Forduljunk vissza. Elmegyek Sten-hez –mondja biztosabban, mint eddigi élete során bármit. Az árny, mi a teste helyén homályosan áll, kezd színt felvenni, kontúrjai erősödnek, és ahogy koncentrál, lassan egyre emberibbé válik.

Mikor a kabin odaér a nagy ajtóhoz, mi most is kérés nélkül kinyílik, átlép a kabinból az épületbe, megfordul, és kezet nyújt a szállítónak.

A válasz kis érzelmes bólintásnak tűnik, de nem az, szinte sírásra fordul a szállító szeme, majd magabiztosan felnéz, és búcsút int Lito-nak.

 

 

XVII. fejezet

 

A nagy szoba üres, falai átlátszók, Lito egy kicsivel a föld felett lebeg, nem tud mit tenni, akárhogy is akar, az jár a fejében, már csak egy árny ő is, semmi több...

-Hát visszajöttél? –kétkedés, számonkérés, érdeklődés tükröződik a végtelen mély szemekben.

-Igen. Kaptam egyszer egy ígéretet. Azt mondták nekem, legfeljebb megvár otthon minden.

-Igazat mondtak, itthagyhatod a várost. De maradhatsz is. Lehetsz az utód, hisz ez a sorsod. Uruk lehetsz, és anélkül, hogy tudnál róla, szabadságot kínálok –mondja egyszerűen, tisztán.

-Nem leszek a szabadság szolgája! –kiáltja Lito hévvel, várja a megdöbbenést, de a válasz csak egyszerű fejrázás, és mindennél egyszerűbb hang:

-Okos fiú vagy, de nem győzhetsz –a megállapítás tiszta, Lito tudja, igaza van a hangnak, ami folytatja: –A szabadság az enyém, én vagyok a szabadság maga. Te mást választanál. Azt, ami te vagy. Ha itt maradsz, megtudod, ki vagy.

-Megtudom, milyen az árnyam, milyen az uralmam, milyen az én kis világom! Te is tudod, ott lenne a helyem a bukott művészekkel!

-Ó, a külváros. –kis mosoly- Ők erre vágytak, éppen ezért sosem kaphatják meg.

-Én sosem vágytam rá, és most sem kell –Lito válasza erős, határozott.

-Viszlát, tegye ezt el, és indulhat is... –mondja Sten, és egy névjegykártya méretű papírt ad neki.

Lito átveszi, és el is elteszi rögtön, miközben azon jár az esze, miért kell parancsnak engedel­mes­ked­nie, nem szereti a parancsokat, eszébe jut, az ő uralma is a szabadság lenne, talán ezért nem maradhat, értelmetlen gondolatok zavarják meg, leesik a padlóra, hátranéz, ahonnan jött, a fehér fal áll, az optikai csalódás.

Lito nekiugrik idegesen, átesik a fehér gázok tömegén, észreveszi a férfit, aki ugyanúgy mered a túlméretezett íróasztalra, min kis fényfoltok bukkannak fel. Keresi a kabint, ami majd kiviszi, de csak a távolban veszi észre a szállítóját, amint egy fegyver csöve közeledik a feje felé.

-Ne hagyják! –kiáltja Lito torkaszakadtából, idegesen, de tudja, tehetetlen, azt érzi, egy kéz a vállára nehezedik, valaki azt suttogja, viszlát!, és ő csak zuhan, árnyak, képek, testek, lebegés, egy lövés erős hangja, majd az íróasztalra boruló fej kihúz egy számot: 126-CV 1. rendű szállító, a lövés hangja elhalkul, világosság, árnyak mindenhol, fekete fátyol, fájdalom, fizikai fájdalom, édes fájdalom, levegő és napsütés.

 

 

XVIII. fejezet

 

Fehér fal, homályos műszerek, egy aggódó női hang: -Úgy aggódtunk érted! Minden rendben van? Két napra eltűntél, aztán itt találtalak kómában, egy napja itt fekszel, a gépek tartottak életben!

-Hazaértem –mondja Lito Anzelm csendesen, nyugodt mosolyra fordul az arca, majd megölelné feleségét, de a doktor csak megrázza a fejét, visszanyomja őt az ágyra.

A magyarázkodás, a viszontlátás örömei után az élet tovább folytatódott, ahogy eddig.

Minden reggel a munka, otthon folyton baj a feleséggel, a gyerek nem tanul, egész nap tévézik, pihenni se hagyják, ezt kell csinálnia, azt kell csinálnia... Sosincs nyugta tőlük...

Hangosan felnevet, ahogy eszébe jut az első párbeszéd. Szereti a feleségét, többet foglalkozik a fiúval, kevesebbet pihen, és már sosem haragszik, néhányan azt mondják, földöntúli nyugalom szállta meg, ami biztosan a kóma következménye.

Semmi nem változott, tudja a doktor, mégis könnyebb naponta dolgozni, ha süt a Nap, jó érzés megenni egy finom vacsorát, játszani a gyerekével, beszélgetni a feleségével.

Hisz milyen jó! –jut eszébe oly sokszor, még a legnagyobb válságok közepén is.

Nem sok idő telik el, talán egy hét, amikor egyszer a doktor megtalálja a régi ruháit, amiket a kórházban levettek róla. Eszébe jut, mégsem csak egy álom volt, valóban történhetett valami, bár az első társát csak ő ismerte, nincs bizonyíték a létezésére, a többi személy természetesen beazonosíthatatlan, ha pedig előadná a sztorit a másik világról, intézetbe küldenék, vagy csak nevetnének rajta... De ő tudja, mégis megtörtént...

Kis ideig nosztalgiázva nézi a ruhákat, majd meglátja a névjegykártya méretű papírocskát a nadrágzsebében, kiveszi, majd lassan szeméhez emeli:

 

Ezt a kis papírt ajándékozom Neked, mi mindkét világban ugyanazt jelenti, egy ígéretet. Ígéretet, hogy nem hagylak magadra.

                                                                                      I.Sten

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.