Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


-Figyelj rám, fiam, elmesélem neked, mi az élet. Nézz előre, és mondd, mit látsz.
-Egy utat, aminek nem látom a végét. Mellette fák vannak és mező.
-Nézd csak az utat… Hármat léphetsz egyik végétől a másikig, majdnem két méter széles, és végig beton fedi, végig le van betonozva. Látod a végét?
-Nem, hol a vége?
-Senki sem tudja pontosan, de azt mondják, az első ember indult el ezen az úton millió évvel ezelőtt, és még ötezerszer ennyit mehetünk, amíg vége nem lesz… Mintha a végtelenbe menne…
-Én végigmegyek majd, hidd el, apa!
-Nem érhetsz a végére… Futhatsz, rohanhatsz, sétálhatsz, vagy állhatsz, nem érhetsz a végére. De ha nyugodtan haladsz, egyszer majd te is elmondhatod a fiadnak, és ő már közelebb lesz a végéhez.
-Miért? Minek mennénk végig?
Az öreg elnézett a távolba, és nem látta a választ. Hátranézett, hátha lát valamit, de csak egy-egy kép villant fel, pontosan azt sem látta, az előző néhány lépést hogyan tette meg.
-Nézd, fiam, majd’ két méter széles, és le van betonozva. Ez nem régóta van így… Amikor az első ember elindult még csak mocsár volt, ami bármelyik pillanatban elnyelhetett, és ugrálnod kellett, az életedet féltve… De lassan…
-És hogy lett a mocsárból beton? Ezt nem értem…
-…lassan a mocsarat feltöltötték, a földet kavicsokkal szórták be, majd törmelék került rá, és lassan-lassan összefüggő lett a betontakaró… Vigyázz! –ordít idegesen az öreg, és hirtelen megfogja a fiát. –Mit csinálsz? Nem mehetsz ki az út szélére! Sose mehetünk ki…
-És mit csinált, aki nem tudta, és mégis kiment?
-A legtöbben sosem tértek vissza, de sokan, és sokakra jobb szívvel gondolnak, akik nem tudtak visszajönni.
-De miért, apa? Mért jó, hogy nem jöttek vissza?
-Az nem jó, az senkinek sem jó… De miattuk lett szélesebb az út. Nem kell félve, kőről kőre ugrani, nem kell attól tartani, hogy hirtelen elnyel a semmi, vagy akaratlanul kicsúszol a koszos mezőre.
-Én is szélesebbé csinálom majd! A végét nem látom, és futhatnék felé, biztosan elfáradnék, mielőtt ott lennék, de a két szélét látom, és én majd szélesebbé teszem! –dicséretet vár, de apja csak rázza a fejét.
-Elég széles ez már nekünk, fiam, egymás mellett is elférünk, ha eső vagy hó esik, száraz lábbal járhatunk, nincs már miért szélesíteni...
-És mi lesz azzal, aki csak úgy lelép a betonról?
-Ha valaki meglátja, sosem akarják majd visszaengedni… De ehhez nekünk semmi közünk, fiam, gyere –mondja neki, kézen fogja, és elindul a fiú mellett.

Engem is kísért valaki a betonúton, de nekem tizennégy év után szűk lett az eddig legkényelmesebb, majd’ két méteres széles út. Nem tudtam nyugodtan sétálni, én ütöttem, rúgtam, és hamar leszédültem a mezőre…
Az út nem lett szélesebb, de én a koszos füvön, a magányos fák között megtaláltam magam, megtaláltam a boldogságom. Mosolygok, mosolygok évek óta, és kezdem érezni, ha egyszer visszalépek a betonra, vissza kell majd fizetnem az adósságot.
A mocskos cipőt, amivel összekoszolom a kínosan tiszta utat, a kart, amivel annyi embert próbáltam visszahúzni, és a csodálatos pillanatokat, amikor tekintetek kereszttüzében újra és újra a lassan járható, gyönyörű mezőt választottam.

2006.09.16. 00:16
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.