Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Félek, kevés lesz az igyekezet –kevés a dühöm, csekély a haragom, buta minden próbálkozásom – túléllek Titeket, és végül túlélem magam…

Félek, Te végig tudtad, ha lebontom a falakat, meginganak a tornyok tetején álló hősök, árnyképek, múltbéli figurák, nagy emberek… Te, pont te tudtad, akit én úgy szerettem, Te, kit Istennek hívtam, Te, ki boldogságot adtál, Te, kinek köszönetet mondtam, Te, kit mindenkiben kerestem, Te – ki a legjobb részem voltál…

Félek, a kártyákat ezután is Te osztod ki, és a lapok mellé ezután is tanácsot adsz, hogy a jó lap minden tétet elvigyen, a semmi mindig átlag felett lebegjen, a rossz csak gyenge vicc, a veszteség az olcsó kezdőtét legyen, és a Hang újra-újra azt visszhangozza köröttem: Csak nekem, csak nekem…

És félek, minden nagy dolog eltompul majd minden nagy emberrel egyetemben, és ha visszanézek az évtizedekre, emlékeim lesznek csak, nem nagy dolgok, amiket megtettem – emlékeim, mind emberekhez kötődve, és legvégül nem hazudhatok, ki kell mondanom - egy vagyok közületek, meghalok, és senki nem voltam, hiszen magamhoz érkeztem, magamból indultam…

De a legrosszabb mégis az, hogy nem félek. Képed csak néha villan fel, és én gyorsan felejtek. Nyúlós kék kezed, vékony, csontos ujjaid a végtelenbe nyúlnak és tekerednek köröttem, kéjesen röhögsz óriásira tátott száddal, elsötétülő ráncaiddal, szádig hajló kampós orroddal, fonnyadt világoskék bőröddel nem vagy ember vagy isten, senki sem vagy, és dolgod sincs – engem dermesztesz csak merevvé, hogy ne érjen baj, miközben gúnyosan nevetsz rajtam, és ha kezed el is ütöm, dühösen földbe akarlak tiporni, sikító hangod megfertőzi elmém, és szemlesütve sosem tudlak végleg elhagyni, tétován kullogok csak el egyedül a gondolattal – ha te meghalsz, én mindent kezdhetek újra…

 

2008. II. 05.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.