Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bringatúraváltozatok

2010.05.14

A biciklivel túrázásnak körülbelül annyi válfaja van, mint vonattal, autóval vagy repülővel utazni. Pont. Lehet 5 csillagos hotelekben és az út mellett vagy padokon aludni. Lehet 10.000 Ft-os és 350.000 Ft-os biciklivel is, lehet szponzorral vagy anélkül, egyedül vagy húsz fős csoportokban, lehet 5 vagy 45 kg cuccal utazni, nyelvtudás nélkül vagy minden lényeges célország nyelvének ismeretével is. Körbebiciklizhetjük a Balatont két hét alatt és letekerhetünk Pekingbe is.

Minden, ami ehhez szükséges: egy bicikli, egy kis pénz (napi 1000 Ft-tól), valamennyi biciklis felszerelés (semmi komolyabb költség vagy utánajárás nem szükséges) és ami hiányozni szokott: idő, bátorság, kedv.

Először bemutatok néhány biciklitúrázási "modellt", vagy inkább személyt és csapatot. A saját "módszerünk" és eddigi túráink leírása egy külön oldalon, a "MAJD A TÚRA" oldalon lesz elérhető naplórészletekkel, és még legalább 2 fotóalbummal, amint elkezdem megírni.

Tehát, a többiek:

 

1. Herpai József szervezett túráiKép

Életem első túráit Herpai József, a Tiszaparti Általános Iskola matematika és sakk tanára  (többek között Lékó Péter egykori sakkoktatója) szervezte. Az elsőre 13 éves koromban, a másodikra 15 éves koromban mentem el. Az elsőn körülbelül 20-an vettünk részt és Észak-Magyarországon tekertünk 800 km-t, a másodikan 10-en voltunk és Erdélyben 1000 km-t bringáztunk. Mindkét túra körülbelül 15 napig tartott. Az egyéni ötletek szintén helyet kaptak, a három idősebb és

 

Lékó Péter és Herpai József                

alternatívabb sráccal (akkor 17-18 évesek lehettek), biciklivel lejöttek Kolozsvárra, majd egy nap, amikor a főúton bringázás helyett vonatoztunk, ők biciklivel tekerték le a 120 km-t az esőben a román 7-es főúton , velük este találkoztunk.

Mindkétszer vonattal indultunk (először Budapestig, másodszor Kolozsvárig), először Herpai tanárúrnak egy segítője volt, mint túravezető, másodszor egyedül vezette a túrát. A biciklik 30-100.000 Ft közöttiek lehetettek, Tanbáé (mert mindig így hívtuk) talán még a 30.000 Ft-nál is olcsóbb. Naponta 30-110 km-t haladtunk, átlagban kb. 70-et. Általában sátrakban, vadkempingben aludtunk, néha fizetett kempingben és házakban. Először még 10-16 év közöttiek vettek részt, majd 14-18 évesek (azt hiszem, mindnyájan voltunk két évvel előtte is). A legnagyobb főutakat kikerültük, sok (egyébként rendkívül rossz minőségű) úton is bringáztunk, helyett kapott egy-egy esti (vagy napközbeni) lazább iszogatás is (a "nagyoknak" persze, főleg az első túrámon) vagy esti szabadprogram. Ha jól emlékszem, mindkét túrán egy-egy napot pihentünk, vagy legalábbis az előző esti szállás helyére vertük fel ismét a sátrakat.

Mindkét túra kitörölhetetlen emlék az életemből, szüleim szavaival élve az elsőre úgy mentem el, mint egy gyerek és úgy jöttem vissza, mint egy felnőtt. Ezt sem megerősíteni, sem elvetni nem tudom, mert nem emlékszem ennyire és mert nem tudom így megítélni magamat (főleg, hogy most sem érzem magam igazán felnőttnek), de elképzelhetőnek tartom, hogy nagyobb, önállósodó változásokat éltem át. Egy reggeli indulást ma is pontosan vissza tudok idézni. Mindig gondjaim voltak a csomagrögzítéssel (naponta visszaszámoltam, hányszor kell még felpakolnom a bicikli hátuljára), a tájékozódás pedig mindig az egyik legnagyobb gyengém volt az életben. Egyik reggel, miután felpakoltam a csomagjaimat, felmerült bennem a gyanú, hogy a biciklistáskát fordítva tettem fel. Kilazítottam és levettem az összes gumipókot. Ekkor Tanbá jelzett, hogy indulhatunk a reggelihez, én pedig vékony, ijedt, halk hangon magyarázni kezdtem, hogy még engem meg kell, hogy várjanak. Tanbá válasza annyi volt, hogy nem hallja, amit mondok, de ott reggelizünk, ahol tegnap, úgyhogy majd odatalálok, mehetek az éppen akkor ébredő (talán még hozzá másnapos) három idősebb sráccal. Ez életveszélyes fenyegetésként ért, úgyhogy a pókokat a legalkalmatlanabb helyre csatolva (a sárvédőt tartó fémszálra), utánuk iramodtam. A reggeli közbeni lihegésnél ismét megkaptam, hogy mennyire rosszul rögzítettem a csomagjaimat. Két hét után szinte magától értetődő, hogy legalább valamivel önállóbbá váltam.

A második túrán mind az erdélyi táj (a Gyilkos-tó, Békás-szoros), mind a határtalan szabadság, mind a körülöttem alakuló emberi kapcsolatok lenyűgöztek. Így nemcsak a sakkoktatásért, a "sakk-edzések" utáni fociért és a nevelésért, de ezekért a biciklitúrákért is rendkívül hálás vagyok Herpai Józsefnek.

 

2. A Mester

- A mester Szlovákiából származik, velünk kb. egykorú lehet (ha jól emlékszem, 1986-ban született)

- Neum mellett, az egyetlen bosnyák tengerparti városnál "futottunk össze" vele, aki velünk együtt Dubrovnik felé hajtott. Egy kicsit kevesebb, mint 24 órát töltöttünk vele, bár éjszaka egymás mellett aludtunk, ezalatt kaptunk egy rövid képet, ő hogyan túrázik.

- A Mester jelzőt azért kapta, mert körülbelül mindent tudott, ami szóba került. Koszovó politikai helyzetétől kezdve addig, hogy ha kézmosás nélkül eszünk, hány nap után fogja elkezdeni a szervezetünk a méregtelenítést (vagyis a mesterséges gyomormosást, ami olyan fosás-hányásból áll, hogy azt nem nagyon lehet elképzelni, mielőtt az ember megtapasztalná). A válasz egyébként két hét - ami két napos eltéréssel mindkettőnknél, mindkétszer működött. Ezen kívül a szlovák helyett egy szláv keveréknyelven beszélt, amellyel mindent el tudott mondani, amit akart, velünk minden további nélkül angolul kommunikált, és bár, amikor találkoztunk, ő már állítása szerint 110 km-t letekert (mi 40-50-nél járhattunk), úgy hagyott le minket, ahogy kell. Enni nem nagyon evett, de gyógyszert legalább hármat szedett hátfájásra, kullancscsípésre, és mintha antibiotikum is lett volna köztük. A biciklije mezei 500 eurós lehetett, de elmondta, hogy egy Világ- vagy Európa-bajnok ismerősétől áron alul vett egy másikat 1500 euró körül, amit elloptak, Később részletesen elmagyarázta, hogy fogja megkeresni, levadászni és megölni a biciklitolvajt. Amikor valahogy szóba került a "civil" élet, elmondta, hogy a barátnője miatt teker csak egy hónapot (Szlovákia-Albánia oda vissza, természetesen Albániának az egyik legmasabb pontján élő ismerőséhez igyekezett), egyébként egész nyáron tekerne. Elmondta, hogy 16 (!) éves korában volt először stoppolni egy idősebb ismerősével Marokkóba (!). Az idősebb ismerőssel félmondatot úgy kell érteni, hogy külön mentek kamionstoppal és ott, Marokkóban találkoztak.

- Mester napi átlaga állítása szerint 150 km volt, de az én becslésem szerint a 200 reálisabb lett volna. A mi napi 100 km-es ütemünkkel, amit minden túrán tartani tudtunk, vagy az én 2007-es kb. 130 km/nap sebességem annyira volt elég, hogy 5-10 km-en át, nagy nehézségek árán a nyomában maradjak. A kb. 20 kg-nyi cuccában a bicikli minden egyes részéhez volt szerszám (külön kiemelte a hátsó agyról a fogaskerekek leszedéséhez szükséges fogót, amely nekem pl. soha életemben nem volt a kezemben), ezen kívül körülbelül 2 kg-nyi térkép, amellyel a Dubrovnik környéki kis falvakról és a legkisebb utakról is pontos képet kaphatott. Állítása szerint a tengerparti horvát 8-as főúton tekert végig, a városoktól (mint pl. Dubrovnik) undorodott. Elhívott minket a falujába, aminek elfelejtettem a nevét (talán a naplómba leírtam?), ami 1800 m magasan van, ahonnan nap mint le és felmegy a barátnőjéhez a városba (ha a város is a hegyen van, akkor is több száz méteres szintkülönbségekről lehet szó). A bringás teljesítményéről ítélve minden további nélkül elhittem ezt az állítást.

3. Haden

Haden német, korunkbeli srác, akivel az albán-montenegrói határon futottunk össze, néhány órát töltöttünk vele és az éppen hozzácsapdótt (vagy fordítva) öt horvát lánnyal. Haden terve a Földközi-tenger teljes körbekerülése volt egy év alatt. A túrát Gibraltáron kezdte az észak-afrikai résszel, elég jól számolva azzal, hogy az északi félteke téli hónapjai alatt nem a legszerencsésebb Európában bringázni. Amikor találkoztunk vele, a 6. vagy 7. hónapja volt úton, ami egyébként jóval kevésbé látszott rajta, mint rajtunk a két hét látszani szokott. Ahogy elmondta, a középiskola befejezése után elment az egy év katonai szolgálatra (amely, ha jól tudom, de javítsatok ki, ha nem, ma is kötelező Németországban), majd néhány hónap munkával előteremtette az egyéves túra költségeit és elindult.

Felkészültség tekintetében azt hiszem, még jóval a mi szintünk alatt volt (én apukámmal mindig egyeztetek kb. egy órát, hogy merre fogunk menni és közösen is beszélünk 1-2 órát, mit is akarunk csinálni), és igyekszünk egy többé-kevésbé új térképet magunkkal vinni, amelyen fel vannak tüntetve a különböző határok, stb. Hát Haden térkép nélkül (!) indult útnak az egy éves túrájára. A horvát lányok szintén (bár ők csak Montenegróba indultak, ahova a 8-as számú, tengerparti út vezet Rijekától* Ulcinjig. Így a lányok a mi Európa-térképünkön tudták csak megmutatni, hogy milyen is Horvátország alakja, és hogy melyik utat ajánlják Hadennek a továbbhaladásra.

Hadent, elmondása szerint egyszer sem rabolták ki, bár elmondta, hogy amikor Egyiptomban néhány kisgyerek segített neki feltolni a biciklijét, egy százeurósa eltűnt, de erre vállat vont csak. A legviccesebb sztori, ami megmaradt vele kapcsolatban, az volt, hogy Észak-Afrikában egy határra (Algéria-Marokkó talán?) kibiciklizett, ahol átkelő helyett géppuskákkal megrakott teherautókat talált. Ott közölték vele, vagy legalábbis megértette, hogy a határ le van zárva, mivel a két ország hivatalosan háborúzik egymással. A határproblémát úgy oldotta meg, hogy a fővárosból repülővel ment tovább.

Haden úgy beszélt angolul, mint mi, vagy az egyik horvát lány, aki angoltanárként dolgozott Horvátországban, németül nyilván anyanyelvi szinten (ki is próbáltam, valóban ismerte a németet), és nem kis csodálkozásomra jobban beszélt olaszul, mint én, aki csak két-három hónapja érkeztem vissza a több hónapos milánói tartózkodásomról és már két éve voltam az egyetemen olasz (minor) szakos. Miközben a lányokkal beszéltünk, és ő valahogy kimaradt a társalgásból, elkezdte dobálni a kését egy fába. Az angoltanár horvát lány erélyesen annyival szólt rá, hogy "Haden", mire ő abbahagyta. A biciklijére nem emlékszem, de arra igen, hogy állítása szerint 40 kg cuccal indult útnak. Akár a többieknek, akik több hónapos utakat terveznek, a napi kilométerátlagoknak különösebb jelentősége nem volt, a horvát lányokkal is összeállt néhány napra a társaságért, akik elég kevesebbet haladtak (napi kb. 50 km és az átlag 20 kg-os csomagjaikba szépítkezőszerek is kerültek, és megjósolták, hogy előbb-utóbb mi is eljutunk a 20 kg-os csomagokért, mert megszeretjük majd a kényelmet). Hogy Haden hazaért-e és később mi lett vele, fogalmam sincs, de ha valaki túléli Észak-Afrikát (egyébként ki tudja, milyen veszélyes, Romániáról, Bulgáriáról, Albániáról, Koszovóról, Ukrajnáról is azt hittem, hogy milyen veszélyes, de semmi testi épséget valóban veszélyeztető valami nem történt eddig), és hát na, gondolom, Észak-Afrika után az Uniót is sikerült túlélnie.

 

*Rijeka: másnéven Fiume, amely Mária Terézia jóvoltából Magyarország része volt 1919-ig, amikor D'Annunzio, egy olasz költő szabadcsapataival elfoglalta. A város elnevezése érdekes: Fiume [ejtsd: fjúme] olaszul folyót jelent, míg a Rijeka ugyanezt jelenti horvátul.

 

4. Gotthold

Gotthold német, 55 éves (volt tavaly), és Makedóniában futott össze velünk. Majdnem egy teljes napot tekertünk együtt, és ezalatt számolt be róla, hogy ez élete harmadik túrája, mindháromszor egyedül tekert, bár ahol tudott, odacsapódott egy-egy csoporthoz, leállt vagy ült beszelgetni. Mindhárom túrája körülbelül 10.000 km és fél év hosszú volt és a Balkánon, többé-kevésbé a volt Jugoszlávia területén zajlott. Ahogy elmondta, odahaza eléggé összehúzta a nadrágszíjat, hogy félfizetésből éljen meg, aminek a másik felét a balkáni túra közben kaphassa meg, ahol őt idézve "királyként" élt fél évig.

A biciklije szintén vékony kerekű, vagy legalábbis a miénknél jóval vékonyabb kerekű volt, a kormányon három kilométeróra figyelt, az egyik közülük, ha jól emlékszem, 100 euró körüli volt és többek között szintkülönbségeket is tudott mérni (!). A csomagjai eleg nagyok, 30-40 kg-nyiak lehettek, amelyekből időnként hazaküldött egy-egy csomagot. A regensburgi lakását pedig kiadta valakinek a fél évre, amíg ő bringázott. Amikor együtt mentünk, éppen egy kisebb probléma akadt - a nő, aki bérelte a lakást, nem fizetett.

A biciklin a szokásos belsőkön kívül külső gumikat is vitt, és bár sík terepen átlagban lassabban haladt nálunk, egy monostorhoz vezető emelkedőn minden erőlködés nélkül nyomott le minket. Ez lehetett az egyik nagyobb motiváció Szilárdnak, hogy azt mondja, vegyünk új bicikliket - amire nyilván kerül majd sor. Éjszakánként, ahogy mondta, vagy a sátrában aludt "romantikus" környezetben (meg is lepődött azon, hogy mi csak ledobtuk a bringákat, a cuccainkat és magunkat az egyik út menti parkololóba és elaludtunk), vagy... ...bárhol máshol. Az ő 50%-os német fizetését nemigen viselhették meg az átlagos makedón vagy albán fogadók. Étkezéshez minden szóba került éttermektől kezdve egészen addig, hogy spagettit főzött nekünk a magával hordott benzines készülékével, amit a benzinkutaknál töltött fel. Gotthold perfektül beszélt angolul és németül, vicces helyzet volt, amikor Makedóniában összefutottunk egy szlovákiai magyar-szlovák párral, akik egymás közt szlovákul, Gotholddal németül, míg mi Szilárddal és a férfival magyarul, Gottholddal angolul beszéltünk.

 

5. Léna

Bár a név félrevezető lehet, ő egy férfi, méghozzá Lénárt Ferenc a neve, és innen már (szinte) egyenesen következik, hogy magyar is. Sőt, még Csongrád megyei is, orosházi. Ha ezután azt is közlöm, hogy elbiciklizett Pekingig, a válasz egy másodpercen belül meg szokott érkezni: "Akkor nem szentesi?". A kérdés (vagy válasz?) egyébként nem rossz. Ketten, jobban mondva hárman is lementek Pekingbe biciklivel a 2008-as Olimpia alkalmából. Léna és társa, "Gézabá", avagy Berta István Budapestről Orosháza érintésével "direktben" keletről közelítették meg Pekinget. A másik "csapat", Cseuz László nyugatra indult Lisszabonig, majd Kanadán át shanghaji leszállással Pekingbe - vagy legalábbis ezt a tervet olvastam itt a neten, őt személyesen nem ismerem.

Tehát vissza Lénára - az előzőek közül ő az egyetlen, akivel nem túrán találkoztam. Miután egy szegedi egyetemi könyvtári előadása után egy volt barátnőm felhívta rá a figyelmem, írtam neki egy emailt, majd még egy-kettőt, amiből egy kisebb félreértés is adódott. Szerinte azt írtam, hogy el fogok menni vele Tibetbe, szerintem azt, hogy eléggé érdekel, hogy ő hogy szokott bringázni, mik a tervei, és a többi. Így találkoztunk, Orosházán.

Mielőtt elmentem volna, elolvastam néhány százat abból a néhány ezer (vagy sokat mondok?) cikkből, amit a honlapján találtam. Egy órán belül ki is lettem igazítva néhányszor: egy-kétmillió helyett 350.000-s volt a bicikli, a felszerelés ugyan még több százezer forint, de ha azt a 30 (40?, 50?) °C-nyi hőingadozást tekintjük azzal együtt, hogy mindezt szponzorok fizetik, már nem is hangzik olyan rosszul.

Aztán az életút ismét meglep - benzinkút, ahonnan olyannyira kihajtja a szabadságvágy, hogy a helyi fürdőben nem akarja megengedni a biztonsági őrnek (vagy minek), hogy a kezére tegyen egy karszalagot, ezt kizárólag magának akarja megtenni. Aztán nehéz belegondolni a mondásába, miszerint Európa túl kommersz (vagy nem is ezt a szót használta?) már, ezért ő keletre vágyik.

De talán egy 22 országot érintő újraindított (egy csúnya, konyhakéses rablással megszakított) Európa turné után, majd Pekingbe érkezés után (mongóliai részegséggel egybekötött útlevélelvesztés után, ukrajnai géppisztolyos rendőrök után, és még gondolom, hatmilliárd más dolog után, után).

Hogy közöttünk volt a generációs különbség, azt nem tagadhatom, hogy különösebben megértettük egymást, azt sem (olyan mondások is előkerültek, hogy én ki se mondjam neki a "diszkó" szót, mert ő hülyét kap, aztán hogy ő még meg akarta váltani a világot, míg a mai fiataloknak már semmi nem maradt, és még hasonlók). Kicsit ilyen mester-tanítvány hangulata volt a beszélgetésnek (majd összeszedem magam és szépen leírom egyszer), de felejthetetlen volt, akárhogy nézzük.

És a bringázásról - hát marad az egyéni igényekre tervezett 3-400.000 Ft-os bicikli, a több százezer forintos ruhák, táskák, stb. (ő elég hitetlenkedve nézett rám, miután bevallottam, hogy mi egyszerű, bolti 2-5000 Ft-os táskákat [vagy idén még azt sem feltétlenül] használunk), emellé jön, hogy a kint alvás semmi esetre sem, de fizetés helyett sokszor jön a bekéredzkedés [nyelvtudás nélkül], aztán az ajánlólevél a tűzoltóparancsnokságokra, ahová igen sokszor beengedték állítása szerint. De azért néha marad a fizetés - és egy olasz hotel 35euróért... Hát én nem tudom, mennyivel tudnék jobbat aludni egy bringatúrán, mint az előtte álló parkolóban... De hát ízlések és pofonok. Ahogy megértettem, a napi 80-100 km-es átlagot ő sem haladja meg, és a számomra érdekesen feltörő szabadságvágyon kívül (ami azt megengedi, hogy szállásért fizessen, hogy hónapokat várjon egy-egy vízumra, és azt is, hogy évtizedeket egy benzinkúton dolgozzon, de azt már nem, hogy bármit is rátegyen a bringaülésre, vagy többet bringázzon Európában) jelen van, az a töretlen hit valamiben, ami tényleg nem sajátja az én generációmnak (az állatokért és világbékéért... ...biciklizés) és az egyre extrémebbre való igény (2003-Csángóföldtől 2008 Pekingen át most Kőrösi Csoma Sándor sírjához, 5500 méter magasba való túrát tervez idén), szemben az én 2007-es 4500-km-emmel, ami idén lement kb. 800-ra (igaz, a résztvevők száma egyről négyre nőtt).

Akit a rövid ismertetőn kívül több érdekel, na habozzon ellátogatni Léna oldalára: www.eleterzes.hu

 

 

 

Folytatás következik Gandalf/Happyvel és a várnai német bringás taggal

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.