Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Arconütött a szoba.

Összefolytak a színek a bútorokkal, egyenesek a görbékkel, érzések a valósággal.

Arconütött, és visszahanyatottam az ágyba.

A fájdalom, a felismerés és az öntudatlan felkelési kísérlet elkeveredett a másnaposság lüktetésében.

A kisujjamból újra és újra fájdalomhullámok csaptak túl újra és újra a csuklóm fölé olyan világosan, hogy az alakját is ki tudtam venni minden apró kézmozdulatnál.

Ahogy másodszor is visszacsúsztam az ágyamra, összeállt annyira a szoba képe, hogy rájöjjek, a régi szobám az, ahol hónapok óta nem aludtam.

Alighogy a gondolat átfutott az agyamon, egy elemi ösztön vette át a helyet. Vizelni kell.

Megemelem a fejem, nem látok sem kancsót, sem üveget. Fel kell kelnem.

Visszaesek a hideg takaróra, ahonnan a kisujjamból előretörő fájdalom ránt ki egy pillanat alatt.

Látni akarom, látnom kell.

Ahogy hozzáérek a rácsavart, vérrel áztatott papírdarabra, a fájdalom végigszalad a karomon, és belevág a fejembe. Nem lehet!

Egy mély lélegzet után erélyesebben nyúlok oda, mire a fájdalom, ami hirtelen pirossá válik fekete után, és a testem közepébe vág, megáll egy fél gondolatra, majd hirtelen szétárad minden apró porcikámban.

Tátva marad a szám, egészen addig, amíg ki nem támasztom a könyököm és a csuklóm, mintha becses porcelán lenne, óvatosan egy párnára nem helyezem, és hajtom le a fejem, hogy visszaaludjak.

Vizelni kell, képtelen vagyok elengedni magam. Nem lehet, nem lehet, nem ordíthatok.

Felállok. Mintha egy tartály lennék, amiben fentről egy pillanat alatt lezuhan a víztömeg. Megingok. Erősen rányomva végighúzom a tenyerem az arcomon. Ha lehet, még homályosabb, amit látok.

Átnézek a szobaajtó színes, vastag üvegén, és látom, a konyhaajtó nyitva van. Nem találkozhatok szüleimmel, nem mehetek el addig. A fürdőszoba.

Messziről beugrik a fejembe, hogy bezártam az ajtót. Igazam van.

Fordul a kulcs és kilépek az üres előszobába, amikor rámtör. Minden kis képpont, a fal fehérsége, a Nap sugarainak beáramló sárgasága, a konyha köveinek kék-fehér kockás mintái mind csillagszerű, világító ponttá változnak, és mint valami buta számítógépes játékban, összegyűlnek a látóterem közepén. Körülöttük sötétség. Hiába kapkodom a fejem jobbra-balra, semmit nem látok.

Nem tudok bejutni – jut eszembe, és ahogy a küszöböt átlépem az ajtófélfába támaszkodva, a csillagszerű pontok is mind elsötétülnek.

A kezem kitapogatja a kis reteszt az ajtón, elfordítja, és visszafordulva egy apró, feketeségen támadt lyukon keresztül észreveszem a fürdőkádat. Vizelni kezdek.

Órák telnek el. Nem lehet, nem tarthat eddig – lázam van, a csapba kapaszkodok. Nincs vége, de el kell állnia, mert nem tudok megállni. Lehanyatlok.

Térdre, majd hátraesek csukott szemmel. De mindezt mintha csak lassított felvételen látnám magam előtt.

El fogok ájulni és elvérzek. Feljajdulok, ahogy a tenyerem földet ér. Segítséget kell kérnem. Zárva van az ajtó, és el fogok ájulni. Szüleimtől nem kell a segítség, nem kapják meg ezt az örömöt.

Felülök. A tenyeremet és az átázott papírdarabot nézem a combomon. Hogy múlhat el a fájdalom? Mintha az agyamat folyamatosan össze-és összeráznák. Kinyitom a szemem, de csak néhány foltot látok. Vérveszteség, ájulás, és én a büszkeség miatt halok meg, mint a sok ostoba regényhős. Nem lehet. Nem ordíthatok.

Egyetlen gondolatot sem tudok végiginni a fejemben, mind közepén egy erős szúrás hatol a fejembe, ami félbeszakít mindent.

A hideg padló enyhíti a lázat –ugrik be, ahogy hátradőlök, becsukom a szemem, és mintha ritkulnának a szúrások a fejemben.

Úgy érzem, egy perc sem telt el, amikor felkelek.

Fázom. A kő hideg. Bal kezemmel odanyúlok a jobbhoz. Jéghideg, mintha egy hulláé lenne. Ledobok egy törülközőt, és ráfekszem. Hideg a kő.

Minden erőmet összegyűjtve bal kézzel leszedem az összes törülközőt, és rájuk fekszem. A szúrások egyre távolabbról jönnek.

Kinyitom a szemem, a kép tiszta, a fejemben minden kavarog. Meg kellene fürdenem. Miközben nézem a tusrózsát, tudom, hogy nincs esélyem.

Megfogom a kisujjamon a papírt – szalvéta, zsebkendő vagy WC-papír. Megpróbálom lehúzni, amikor átfut minden végtagomon a fájdalom.

Ááááááá – tátott szájjal, hang nélkül ordítok és erőt gyűjtök. Erélyesebben nyúlok oda, és ahogy a kötés legfelső, véres rétege leszakad, megmozdul a kisujjam, a teteje eldől oldalra, míg az alja a helyén marad. Térdre esek a fájdalomtól, és tátott szájjal alig hiszem el, hogy a testrész hozzám tartozik.

Lassan, elképesztően lassan lehúzom a többi réteget, és nézem, ahogy egyre és egyre véresebb minden.

Az utolsó réteg már csupán vér, nem lehet megmondani, milyen színű volt egykor a kötözőanyag. A fájdalmak minden újabb lehúzási kísérletnél erősödnek, de semmi más nem történik. Mit bírhattak ki az emberek, akiket kínoztak? Megremegek a gondolatra, (térdelve a hideg kövön???).

Látom, ahogy a meleg víz folyik az ujjamra, látom, ahogy egyre inkább elázik a véres papír, és érzem, ahogy rásimul az ujjamra, de nem érzek fájdalmat.

Miért nem fáj?

A sebre irányítom az erős folyóvizet. Érzem, de alig fáj. Valami nem stimmel.

Leázik az utolsó réteg, elzárom a csapot. A víz felgyűlt, és sokkal inkább vér-, mint vízszínű. Sosem láttam még ilyet. Az jut eszembe, hogy talán gyilkos vagyok.

Néhány másodperc múlva megnyugodok, amikor rájövök, hogy ilyesmit nem felejthettem el, ez pusztán az én vérem.

Meztelenül beállok a fürdőkádba, és az ép kezemmel tusolni kezdek, hónapok óta először meleg vízben. Elmerülök az élvezetben, tekintetem újra és újra az ujjamra téved. Egészen megnyugtató. Egy négyzetcentiméteren elfér az egész seb, viszont valami nem jó.

A legfelső ujjperc nem mozdul, és alig érzem, amikor hozzáér valami. Kilépek, és észreveszem, hogy a húsom kitüremkedik a sebből, és az ujj két oldalán rettentő sokáig terjed a vágás. Nagyobb rész van átvágva, mint ami ép.

A víz már legalább két liter, ami összegyűlt a csapban, és hitetlenkedve nézem, ahogy a barnásan vörös színű, sűrű folyadékba a csap szélén fekvő vérszínű zsebkendőből, szalvétából vagy WC-papírból barnás folyadék csorog. El innen…

Gyorsan szedem a lábaim, és udvarias kopogás után lépek be apához.

-Azt hiszem, nagyon megvágtam magam –mondom, és olyan a hangom, mint egy öt éves, félelemmel teli gyereknek.

Ahogy apa feláll, és elindul felém, a hangomon gondolkozok. Nem értem, honnan jöhetett… Amikor odaér hozzám, és betegekhez szokott, erős kezével megfogja a csuklómat, kívülről látom mindkettőnket.

 

2008. 01. 13. 00:47

Javított: 2009. 03. 08.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.